Mesélnétek nekem részletesen,hogyan éltétek meg a császárt?

Hát engem lelkileg kicsit megviselt. Sürgősségi császár volt. Nem készültem rá, nem tudtam mire számítsak. Vajúdni sem engedtek szóval nem volt semmi átmenet.

Testileg nagyon jól bírtam. A műtét alatt semmit nem éreztem. A felállás az baromi rossz volt és még utána egy ideig óvatosan tudtam csak mozogni. Fájt köhögni, tüsszenteni, orrot fújni is. Mire hazamentünk (5 nap után) már egész jól fel tudtam kelni az ágyból. 2 nap után már sétáltunk. Mindig egy kicsit többet, mert azért hamar elfáradtam.

A lényeg az egyébként, hogy mozogj amennyit csak tudsz. Már mikor érzed a lábadat, elkezdheted felhúzogatni. Aztán forogni az ágyban óvatosan.

Nekem programcsászárom volt. Reggelre mentem, át kellett öltözni a kórházi cuccba, felvették az adataim, bejött a dokim megvizsgálni, akkor csinált valamit, hogy fájásaim legyenek, kaptam beöntést (ez nem mindenhol van, a kórház protokolljától függ), amikor túl voltam a következményein mehettem be az egyik kórterembe, akkor engedték be a párom is, mert apás szülés volt. Mi még ott picit vártunk, mert az orvos tanácsára vajúdhattam. Közben egyszer bejött egy nővér, bekötötte a katétert, aztán bejött a dokim, bekötötte az EDA-t, engem nem spinálisan erzestelenitettek hanem így (így hat óra után felállhattam, a fejemet is emelhettem, nem volt semmi gond). Az EDA után infuzion kaptam még gyógyszereket amikről nem tudom mik, meggyőződött róla a dokim hogy tényleg nem érzek semmit, utána toltak be a műtőbe. Ott számomra nagyon gyorsan történtek a dolgok, egyszer rosszul lettem és hánytam valamelyik kapott cucctól, de ennyi volt a negatív rész. Egy nővérke állt a fejemnél és beszélgetett velem végig, annyit éreztem mintha finoman nyomkodnák a hasam, kérdeztem a nővért most vágnak-e, erre mondta hogy azon már régen túl vagyunk, azért nyomkodják a hasam, hogy kiférjen a baba. (aztán elmesélte a párom, hogy kivülről ez a finom nyomkodás úgy nézett ki, hogy a dokim meg még egy másik orvos majdhogynem ugráltak rajtam, úgy nyomkodtak, neki rossz volt nézni, de tényleg semmit nem éreztem belőle). Amikor kiemelték a babám odamutatták nekem, aztán vitték ki egyből az apjának, ő kapta először kézbe, aztán minden vizsgálatra mehetett vele. Míg ellátták a babát engem összevarrtak és áttoltak a megfigyelőbe, ide jött a párom és a baba. Egyből megpróbálhattam szoptatni több-kevesebb sikerrel, aztán később jött egy csecsemős nővér, aki segitett mit hogy csináljak. Később odajött még vagy kétszer a dokim ránk nézni, megnézte a hasam, megnyomkodta picit. Én délután szültem, este kilenc körül álhattam fel, egy nővér jött oda szólni, hogy megpróbálhatom, ha sikerül kiveszi a katétert és menjek pisilni, ha megy nagyon jó, utána zuhanyozzak le és ha ezekkel nincs gond lemehetünk az osztályra. Közben azért ott állt az ajtó előtt ha valamiben segítség kellene vagy rosszul lennék. Mivel nekem ezekkel nem volt probléma tíz körül levittek a babával együtt osztályra, úgyhogy már ott aludtunk. A babám végig velem volt onnantól hogy bekerültem a megfigyelőbe addig amíg haza nem engedtek minket, szerencsére nem éreztem, hogy gondot okozna a császár miatt ellátni. Császár után amennyit jól esik próbálj járkálni, fájdalmas de hamarabb gyógyulsz, én is viszonylag sokat jarkaltam, tologattam a folyosón a babám a kis “kocsijában”. Csütörtökön szültem, vasárnap mehettünk haza, de ez függ attól is a babával minden rendben van-e. Kedden volt varratszedés, bár nekem nem varrat volt, hanem kapocs. Összességében a felépülés gyorsan ment, a varratszedés után én már futottam a buszhoz, mások is azt mondtak egy héttel később hogy olyan “jól” sétálok, hogy meg sem látszik, hogy császárral szültem. Nekem így jó élmény volt.

Off: Szerintem különbséget kell tenni programcsászár és sürgősségi között, mert nyilván a sürgősséginél történik valami váratlan dolog, amit abban a pillanatban másképp nem tudnak megoldani orvosilag, ez pedig azért rányomhatja a lelki oldalra a bélyegét, nyilván én is nagyon bepánikolnék és utolag is sokkal rosszabb szájízzel gondolnék vissza a szülésre, mivel mindig arra gondolnék hogy kvázi egy hajszálon múlt az életünk vagy az egészségünk.

Nagyjából nekem is ugyanígy ment,a problémám a személyzettel volt. A katétert úgy dugták be,hogy semmi fertőtlenítés és síkosítás. A savlekötőt én vénásan kaptam. A műtét jó volt,a dokikkal beszélgettem közben,hogy milyen a méhem. :D

Utána az őrző.. amikor kihoznak 2 óráig úgy remegtem,hogy járt velem az ágy. Rosszabb volt,mint a fájdalom,a baba is mikor hozták szoptatni,majdnem leesett rólam. 8 órát feküdtem, az éjszakás szülésznő egy bunkó f.sz volt, konkrétan kirángatott az ágyból és toporgott a wc előtt,hogy igyekezzek már a pisiléssel.. ( persze úgy nekem nem ment, így hazudtam). Levittek osztályra, a cuccomat nem hozta le senki.. másnap mentem fel én az emeletre. Ez rooming in kórház, első este is megkapjuk a babát annyi,ha császáros vagy első éjszakát még elvihetik,hogy pihenj,de én nem engedtem. Végig velem volt,mert az otz dolgozó nővérkék is kritikán aluliak voltak. Nem elég a fájdalom,első baba,semmit se tudtam kb, de még beléd is rúgnak.. 6 napot kellett bent lennem,mert senki nem hitte el,hogy nincs tejem és a fiam éhezik.. csak mikor már 400 grot esett a súlya és besárgult..3 nővér volt ott,aki rendes volt,ha ök nincsenek,eret vágok kb. 6 napot végigsírtam,alig vártam,hogy hazajöjjünk. És ezt írom úgy,hogy ottani kórházi dolgozó vagyok,szintén nővér. (Ezt persze nem tudták,nem szeretem ezzel kezdeni). De én soha nem.tudnék egy beteggel így viselkedni.. (mellesleg az én főnökóm ki is bszna érte). Szóval fájt nagyon,de a körülmények miatt volt inkább borzalmas élmény. Egy szerencsém,hogy első 2 napban egy tünemény szobatársam volt,aki rengeteget segített,gyakorlatban is de főleg lelkileg.