Elítélendő szerintetek, ha egy anya azért nem akarja szoptatni a babáját, mert félti a mellét?

Egyébként érdekes, amit a ma 01:54-es 19 éves lány(?) írt. Hogy a gyereknek is az a jó, ha vele csak harmadsorban foglalkoznak a szülei. Hát, nem tudom, én se gyerekként, se szülőként nem ezt látom helyesnek, sőt. Igaz, akkor is tele lehet valaki kisebbrendűségi komplexusokkal, ha egyke és mindig csak az ő kedvében jártak - de attól még inkább, ha a szüleinek mindig más (önmaguk illetve a házasságuk) volt a fontosabb, mint ő maga. Az előbbi csak a lehetőséget hordozza, az utóbbi viszont garantáltan tönkre teszi a gyerek teljes én- és jövőképét. (A férjem épp az utóbbira szép példa.)

Fiatal vagy még, kedves hozzászóló, és az egód a béka feneke alatt van, ami nagyon nem jó. (Tudom, hogy miről van szó.) De legkésőbb akkor gondolj vagy olvass majd utána egy kis személyiség- és fejlődéspszichológiának, amikor eljutsz oda, hogy családot alapítanál. Mert sem elméletben, sem gyakorlatban nem jó és nem is nagyon működik az, amit javasolsz. Egy szülőnek mindig is a gyereke lesz az első az életében - addig mindenképp, amíg ki nem repül otthonról. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudod, terhes vagy, az utolsó leheletedig szülő leszel és az egész hátralévő életedet ez az új tény fogja meghatározni. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen fel kellene adnod önmagad, ó nem! De mi sem erről beszélünk. Hanem arról, hogy "egyszerűen csak" megváltozik a fontossági sorrend: Kisgyermekkorban a szülő a mintakép. Iskoláskorban egyre inkább a társak. Amikor kamasz vagy, te vagy az első. Amikor párt választasz magadnak, a párod illetve ti ketten. És amikor szülő leszel, már a gyermeked lesz az első, mert érte, az ő egészségéért, fejlődéséért, boldogságáért tartozol a legnagyobb felelősséggel.

És mindez nem túlmisztifikálás, hanem a való élet. Mi minden nap lemondunk valamiről a gyerekeink javára. És aki ezt mindig keserű szájízzel teszi, az még nem (eléggé) felkészült erre a szerepre.

Dehát senki sem állítja azt, amit te írsz, előző hozzászóló! Én legalábbis nem erről beszélek. Sőt, mint (majdnem) mindenben, szerintem ebben is az arany középúton kell járni: kapja meg a szülő is és a gyerek is, ami jár neki. Különben nyilván valaki megjárja.

Nekem épp a 19 éves lány felfogása tűnik némileg szélsőségnek, miszerint én vagyok az első, a házasságom a második és a gyerekem csak a harmadik. Főleg azért baj ez, mert az anya szépsége=mellformája szerintem nem említhető egy lapon a gyereke egészségével=szoptatással! Mert ha már ugyanarról az egy személyről, csak az anyáról lenne szó, rögtön nem lenne kérdéses, hogy az ő egészsége vagy szépsége legyen-e a tét.. Számomra elszomorító, ha valaki ezt a gyerekére vonatkozóan már nem így látja.

Nekem ezért is a gyerekem az első, a második a házasságom és csak a harmadik vagyok én. De ez nem azt jelenti, hogy a férjemet vagy magamat elhanyagolnám! Csupán azt, hogy először a lányomra gondolok, hiszen érte vagyok 100%-osan felelős. Önmagamért és a férjemért már kevésbé, hiszen mi felnőttek vagyunk, már tudunk magunkra vigyázni. De a lányom helyett csakis én tudok gondolkodni, előrelátni stb.

És hát igen, nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, úgy, hogy a kecske is meg a káposzta is. Szerintem mi itt mindannyian naponta szembesülünk ezzel a kihívással.

"de ma már mégis megmentjük az ilyen piciket, nem akar senki sem a természetre bízni, hogy túléli-e vagy sem."

Nyilván én se azt mondom, hogy mától újra barlangban éjünk... De miért gondoljátok azt, hogy a modern "mű" dolgok (orvostudomány, gyógyszerek, tápszerek) BIZTOSAN segíteni fognak? Miért nem hisztek abban, hogy a Természet is képes elvégezni a dolgát?

Az is szélsőség, ha valaki soha nem megy orvoshoz, mondván, ha betegnek kell lenni, akkor az leszek. (Van ilyen vallási szekta, ha jól tudom.) De ugyanígy az is szélsőség, ha valaki szentül hisz abban, hogy a tudomány majd meg fogja menteni, mint neki természetesség!

Szerintem az a célravezető, ha a kettőt kombináljuk. Megpróbálok szoptatni, mert ez a normális - de ha nem sikerül, akkor muszájból maradna a tápszer.

"ez azért nincs minden esetben így. csak meg kell nézni a család kategóriában, micsoda sorsok vannak"

Tudod, én több generációs pedagógus családból származom, úgyhogy láttam elég példát pro is, és kontra is. ;)

Úgy is tönkre mehet egy gyerek, ha egész életében ajnározták és úgy is, ha soha nem figyeltek rá. Úgy is tönkremehet egy házasság, ha a két fél igyekezett odafigyelni rá és úgy is, ha elhanyagolták. És én is tönkremehetek úgy is, ha csak magamnak élek és úgy is, ha soha nem törődöm magammal. Az egyes végeredmények persze nagyon különbözőek lesznek, de mindegyik lehet nagyon rossz. És ugyanez fordítva is igaz, most nem írnám le.

Szóval szerintem nincs tuti recept arra, hogy hogyan neveljünk tökéletesen gyereket, hogyan őrizzük meg a házasságunkat és hogyan maradjunk mi magunk is mentálisan épek. De az én eddigi (19-nél kicsit több évnyi:) tapasztalatom azt mutatja, hogy meg lehet találni az arany középutat. Családosként már muszáj, hogy máshol legyenek a súlypontok, mint előtte, hiszen alapjaiban változik meg az ember életvitele.

Egyébként örülök, hogy ilyen "jól" elbeszélgetünk. :) Ritka, hogy normálisan is lehet kommunikálni ilyen kényes témában. Általában heves pocskondiázásba szokott fulladni a dolog, mindkét részről..