Miért félek ennyire a szoptatástól?

Szerintem kérdezd meg anyukádat, hogy ő tudott-e szoptatni téged, és ha igen meddig. Hogyan választott el.

Nem vagyok egy pszicho mániás, de szerintem ennek lelki oka van, és nem lennék meglepődve, ha innen eredne ez a viszonyulásod.

Terhesség alatt simán megváltozhat, esetleg felkereshetsz szakembert is.

Azt nem mondom, hogy undorodtam a szoptatástól, de el sem tudtam képzelni. A családban nagyon nincs kisgyerek,anyu minket sem szoptatott sokáig, szóval nekem ez teljesen ismeretlen terület volt.

A terhesség alatt nagyon foglalkoztatott, féltem, hogy mi lesz, de teljesen természetesen ment. Sajnos a tejem nagyon kevés volt, a kisfiam így 4 hónapig szopizott.A lányom most 3 hónapos, őt is szoptatom, neki is kell pótlás.

Egyébként annyi megmaradt, hogy a hosszú évekig való szoptatást tényleg nem tudom elfogadni. Mármint mikor a járó,beszélő gyerek még szopik napjában 20szor.

Nekem valahogy a szoptatás a csecsemőhöz kapcsolódik.

2. vagyok. Azért gondolom így mert az ember a gyerekét jobban szereti, mint saját magát és akkor máshogy fogod értékelni a dolgot.

Egyébként én nem szerettem szoptatni sem, de csináltam, mert ez volt neki a legjobb.

Először én is így éreztem, de nem beszéltem róla senkinek.

Féltem, hogy lógó melleim lesznek tőle. (Ez nem következett be.)

Aztán a szülés egy pillanat alatt megváltoztatott mindent.

Csodálatos időszak volt, sajnos csak 4 hónapig tartott!

Hidd el, majd felkészülsz lélekben testben erre, és ha mégsem sikerül, akkor sem dől össze a világ.

Legrosszabb esetben máshonnan kap anyatejet.

Én azon ritka kivétel vagyok szerintem, akit a szülés nem változtatott meg.

Amikor még nem voltam terhes, de babát szerettünk volna, már akkor mondogattam, hogy én nem szeretnék szoptatni. Nem a lógós mellek miatt, nem azért mert a mell nekem a sexhez kötődik, egész egyszerűen távol állónak éreztem magamtól ezt a dolgot.

Majd terhes lettem, és mivel senkinek sem volt elég teje a családban, mindenki azt várta, hogy na majd nekem lesz, én fogok tudni szoptatni. Mondtam megint mindenkinek, hogy nem fogok szoptatni,mert nem akarok, maximum ha dőlni fog belőlem a tej, akkor lefejem és odaadom neki, mivel azzal nem ellenkezem hogy a legmegfelelőbb táplálék egy csecsemő számára az anyatej, de magát a szoptatást idegennek találtam.

Aztán megszültem, a kórházba mindenki jött hogy tegyem mellre a babát, szoptassam, stb. Megtettem, mert nem akartam kilógni a sorból, de szabályosan rosszul voltam tőle.Valahogy annyira nem találtam természetesnek a dolgot.

Miután hazajöttem a kórházból nem is indult be igazán a tejem, bár nem is próbáltam szoptatni, inkább lefejni próbáltam a tejem és ami volt az odaadtam a babának cumisüvegből.

Nem tudom megmagyarázni, hogy mitől van ez a viszolygásom a szoptatástól, bármit megteszek, megtettem a gyerekemért, szeretem, imádom őt, ezt a környezetem is látja, de valahogy ha a szoptatásról van szó, akkor teljesen elutasító vagyok.

Én amúgy nem tulajdonítok akkora jelentőséget a dolognak, de utána olvastam, hogy a nők egy kevés százalékánál ez az elutasítás előfordulhat.

De sokaknál megváltozik szüléssel a dolog.Az én esetemet csak azért írtam le, hogy lásd,hogyha kis százalékban is, de előfordulhat az is, hogy szülés után is így fogod gondolni.

Viszont emiatt szerintem ne szégyelld magad, mert ha úgy is alakul, hogy a nézted nem változik a témáról, attól még a gyermeked teljes értékű emberré tud válni!

Terhesen a kolléganőm mondta, hogy a szoptatás gondolatától viszolyog. Aztán megszületett a baba, és mondta, hogy olyan természetes lett..

Ne foglalkozz ezzel a kérdéssel, ráérsz vele. Majd a szülés után ha a kezedbe adják a kicsit, majd eldől.

Ez parazita példa, és szexuális szimbolizálása a női mellnek a mai társadalom vívmánya.

Gondoljatok bele ti sem lennétek a földön ha az emberiség kialakulásának kezdetétől az anyák így gondolkodtak volna.

Nem azok a nők tehetnek erről, akiknél kialakul ez a képzavar, hanem a rengeteg külső nyomás a média, a plakátok stb. felől.

Egyébként nagyon jól leírta az első, pszichés okod is lehet, hogy így gondolod. Állati szexmániásnak kell lenni, hogy valaki csak a pasiját tudja .... és elképzelni az anyai mellen. A természet eredendően nem erre alkotta oda a női mellkasra a mellet. Egyébként aki nem bírja ki ezt a kb. tíz hónapot, saját döntése adjon tápot.

Érdekes ez a táplálékforrás-elképzelés, erre még sose gondoltam így. Mondjuk számomra pont hogy az ellenkezője van, én hatalmas adománynak és csodának érzem, hogy képes vagyok pusztán a saját erőmből életben tartani a gyerkőcömet. (Főleg, hogy ez már a várandósság alatt is így van, de akkor még tudatos kontrollom sincs felette...)

Nem lehet, hogy ez valamilyen önbizalomhiányt takar?

Vagy épp túlzott önbizalmat, vagy inkább Én-központúságot.

Nem tudom, én az utóbbit már komolyabb gondnak érzem, ami akár az egész gyerekvállalásra kihathat. Sokan ugye erre szokták mondani, hogy aki így van vele, ne vállaljon gyereket, mert (még) nem érett rá. (Ez nem feltétlenül saját vélemény, csak általában írtam.)

Mindez csak hangos elmélkedés.