Előre félek attól, hogy a második babámat sem tudom majd szoptatni. Hogyan űzzem el ezeket a gondolatokat?

Az első babám megszületése után nem indult be a tejem. Már majdnem megfeszültem, éjjel-nappal szoptattam (mellette persze a tápszerrel lakott jól, mert az én mellem üres volt), amikor már nem volt hajlandó bekapni a mellemet, akkor pedig fejtem. Megvettem sok csodaszert, költöttem rá rengeteget, három mellpumpát vásároltam, hogy hátha egyik jobb lesz, mint a másik. Ittam, ettem, híztam négy kilót.

Voltam izgatott, majd próbáltam nem stresszelni, de semmi sem segített. Négy hét után már teljesen ki voltam borulva, elmentem orvoshoz. Ő felvette a kapcsolatot a szülészemmel, kért egy vérképet, stb és megállapította, hogy hormonális okok miatt nincs tejem, nem termelődött az a hormon szülés folyamán és utána, ami beindítaná normális esetben.

Mondta, hogy minden szülés más, lehet, hogy a következő babával nem lesz ilyen gond, de nem tudja borítékolni. Azt mondta, hogy nem akar ámítani, az esély 50%, vagy lesz tejem, vagy nem.

Akkor úgy gondoltam, hogy ezt el lehet fogadni, főleg, hogy láttam, hogy a babám tápszerről is egészségesen fejlődik, nem volt beteg, erős, szép és kiegyensúlyozott gyerek.

Most várom a második gyereket és napok óta elő jön bennem a rémkép, hogy mi van, ha megint ugyanaz lesz, ha megint annyira szenvedős a semmiért.

A férjem vigasztal, hogy így is tökéletes vagyok, de nem akarja, hogy beleéljem magam abba, hogy biztosan lesz tejem, mert fél, hogy akkor megint kifordulok magamból a sok próbálkozás miatt.

Szerintetek hogyan terelhetném el erről a gondolataimat úgy, hogy ne álljak se optimistán, se pesszimistán a dologhoz?

Az lenne a legjobb, ha egy vállrándítással tovább tudnék most még lépni felette, hiszen attól nem jobb, ha már most aggódom. Csak éppen nem tudok tovább lépni...