Szoptatás alatt agresszió, hirtelen harag, gyakori kiborulás?

Az előző hozzászóló vagyok. Szerintem elsődleges gond még, hogy hiányzik a "hátbeveregetés", hogy jól csinálod. Eddig mindig volt visszajelzés a munkahelyről, a suliból. Most meg senki nem mondja, hogy szuperjó trutyit turmixoltál a gyereknek, hogy milyen jól bepelusoztad, hogy milyen szépen énekelsz neki. Hiszen anya vagy és ez alap.

Hosszú távon viszont a dícséretek hiánya nem tesz jót az önbizalomnak. Tehát én azt gondolom, magunkat kell dícsérni, mégha hülyén is hangzik. Pl. Na, milyen jót főztem ma, ugye? Na megoldottuk a pelusozást is. Hű de jól megoldottam a lefektetést, nem is volt sok hiszti.

Azért szólok hozzá, mert én is átestem ezen, amiket írtok, és már távlatból látom, mi lett (vagy mi nem) a következménye. (ja, és nemsokára ,1-2 hét és újra :))

Ugyan ezeken átestem, szóról szóra, amit leírtok. Az aggódás, a félelem, az, hogy hiába van melletted a párod, akkor is magadra vagy maradva, és ö nem érti, az elfojtott düh, majd agresszió, és az utána mardosó bűntudat, hogy nem vagy jó anya...ezt éveken keresztül.

22 éves a legnagyobb fiam, és 16 a kislányom, és már nagyjából látom mit csináltam. A nagyfiam olyan elviselhetetlen gyerek volt, lehet, durván hangzik,tényleg azt hittem minden nap, most csapom falhoz (bocs)Nagyon verés ellenes vok, mert apám rengeteget ütött, neki szüksége volt sokszor, hogy rácsapjak a fenekére, utána persze a bűntudat. Volt olyan, hogy őrjöngtem, pedig nagyon nyugodt, (túl)türelmes vagyok. Most már nagyokat nevetünk együtt a sztorikon a gyerekeimmel, mesélek nekik, miket csináltak, milyen mérges voltam, hogy törtem el mellette az asztalon a fakanalat, belógattam a hideg medencébe, mert lila volt a feje a hisztitől..stb.,ők is elmesélik, mire emlékeznek... és azt mondják, én vagyok a legjobb anyuka a világon <3 Nagyon jó emberek lettek, higgyétek el, ha szeretitek őket, semmilyen kárt nem tesztek bennük, még ha most úgy érzitek, befürödtetek az anyasággal. Természetes, hogy ki vagytok merülve, de foglalkoznotok kell magatokkal is, a gyerek érdekében. És ezekre az évekre majd úgy fogtok visszaemlékezni, hogy bár csak visszamehetnék, csak egy picikét, meglesni a fiaimat az ajtó mögül, hogy csiripelnek, milyen picike a kezük, hogy táncikál a lányom...Ettől függetlenül most, hogy újra babánk lesz, én is tartok tőle, hogy fogom bírni ismét,de akkor ránézek a gyönyörű felnőtt gyerekeimre, és már nem félek.

Tudom most ezt nehéz elképzelni, csak azért írtam le, hátha valakit kicsit vigasztal. Vigyázzatok magatokra, mert a gyereketeknek szüksége van rátok :)

Épp ma ecseteltem a férjemnek, hogy valami gáz van velem.

Én elfojtom az agressziót, már amennyire tudom, nálam inkább a félelem, az irracionalitás és a bűntudat dominál. Na meg az, hogy a négy hetes babám anyósomra miért mosolyog folyamatosan, rám meg csak oldalról sandán félve néz... engem biztos nem szeret stb.

Félek, amikor a férjem elmegy dolgozni éjszakára, rettegek, hogy fel ne ébredjen, félek, hogy mikor fog a kislányom vakkantani, és én vajon tudok-e majd akkor segíteni rajta.

Ha valahol (akár a tévében) babasírást hallok, megáll a szívem.

Félek, hogy nagyon kiakadok rá, és utálni fog, vagy lelki sérülést okozok neki. Félek, hogy rossz anya vagyok, félek, hogy becsavarodok, félek magamtól és utálom néha magam.

Azt hiszem, gyenge az idegrendszerem.

Régebben szednem kellett feszültség oldó gyógyszert (szóval a hajlam megvolt eddig is), és az tutira segít.

Csak hát az ember szoptat, próbál szoptatni, akar szoptatni, így a gyógyszer kizárva. Pedig nálam az tuti lenne. Önbizalmat növel, magabiztossá, kedvessé, nyugodtá tesz. Sajnos valami hiányzik az agyamból.

Mindenkinek kitartást kívánok, és ne akarjunk tökéletesek lenni, mert ez is baj...

Sajnos nem volt most időm végigolvasni a hozzászólásokat,úgyhogy konkrétan a kérdésedre válaszolnék.

Szerintem túlterhelt lehetsz, nálam ez akkor jelentkezik.

Fizikai és lelki túlterheltség egyaránt. Ha tudsz,kérj segítséget házimunka terén, vagy menj el néha a baba nélkül valahová kikapcsolódni, és addig a párod vigyáz rá pl.

Nekem segített.

Én is éreztem így :(

Mikor szültem, olyan boldog voltam :) Aztán a kórházi napok szörnyűek voltak. Nem akart beindulni a tejem. Volt, hogy ébresztett a nővér, hogy szoptassak (akkor indult be rendesen a tej).

Hazaértünk, attól kezdve 8 hónapos koráig éjszaka 1-3x keltem. A férjem is kelt néha és segített. Az első otthon töltött 2 hét után már fél lábon sem tudtunk megállni. Én nagyon pipa voltam, nem így képzelem a babázást. Nem mondta senki sem, hogy nem lesz rózsaszín felhő körülöttünk. Mondták körülöttem, hogy dehát a te kisfiad, szeret téged. Ahham, ha tudnék aludni, akkor én is szeretném őt - válaszoltam - erre lehurrogtak.

Azért keltem mindig, mint a jókislányok. De azt vettem észre, hogy zoknibb és zoknibb vagyok. Ápolatlan, igénytelen hálóingben flangáló izé voltam.

Mikor elkezdődött a hasfájós időszak, akkor meg olyan szívszaggatóan sírt a kisfiam, hogy alig bírtam ki, hogy ne sírjak vele. Apja más vérmérsélketű, megoldotta a helyzetet - esténként volt a cirkusz.

Aztán a hasfájás elmúlt, de maradtak a kelések. Akkor a szüleimnél laktunk - nálunk meg lehetett fagyni - , nagyon zavart, hogy a szobám melletti wc-t használják és csupa ideg voltam. Meg amikor dolgozni indultak, akkor is szöszmötöltek és hangosan beszéltek - régen engem ez is zavart, mikor nem volt pasim sem -.

Nyolc hónapos volt, mikor azt a vádat kaptam tőlük, hogy "miért kel fel néha a férjem is és te miért nem kelsz?". Én akkor földhöz vágtam a margarinos dobozt és ordítottam egy nagyot. A gyerkőc persze aludt, mint a bunda. Igen, így csapódott le a 8 hónapnyi aligalvás nálam. Szégyellnivaló egyes emberek szemében, tudom.

Aztán visszaköltöztünk és akkor először átaludta az éjszakát (még 8 hónaposan), után 2 hónapig nem. Vele aludtunk a saját szobájában, aztán a férjem mondta, hogy akkor költözzünk át a nagyszobába, ott várt a franciaágyunk és attól kezdve át tudta aludni az éjszakát (10 hónapos lett addigra). Lehet, hogy az idegrendszere megérett erre, mert estére csak anyatejet kap.

Most, hogy rendesen alszik a 10 hónapos kisfiunk, én is jobban érzem magam.