Szoptatás alatt agresszió, hirtelen harag, gyakori kiborulás?

Kérdező, akkor te is tudod, hogy nálad ez nem depresszió. Frusztráció miatti düh.

Mi a tárgya, oka?

Úúúh, de örülök a kérdésednek!!!

Mármint együttérzek veled/veletek, mert nálam ugyanez van! Én is elég lobbanékony vagyok alapjáraton, de mióta megvan a Kislányunk... Néha megrémülök magamtól! Szoktam is mondani, hogy egyedül Ő képes kihozni belőlem az állatot! Olvasgattam a válaszokat, de igazából nem értem, hogy akkor ennek az agressziónak mi az oka? Vmilyen lelki eredetű vagy a fáradtság? Csak mert nálunk igazából egyik sem számottevő.

Amúgy Lányom 21 hónapos, kicsit talán csillapodtam, de még mindig sokszor kiakadok - utána nálam is jön a lelkiismeretfurdalás, főleg mert Lánykám "bocsánatot kér"... Ne tudjátok meg (illetve nagyjából tudjátok milyen sz@r)! :-(

Ha tudsz, sportolj vmit, nálam azóta kicsit jobb a helyzet. És ha van vkinek vmi jó tippje, szívesen venném én is!!!

Huh, igen...

3 hónapos, napok óta alig alszunk, előtte sem sokat. Kövér vagyok, álmos, a gyerek meg ordít. Nincs türelmem, szeretem a gyerekemet, de néha olyan jó lenne egy-két napra nélküle... Ki kellene pihennem magam, hogy legyen türelmem hozzá megint. Ma reggel elszakadt a cérna - a gyerek egész éjjel nyekergett, semmi nem volt jó neki, reggel ordított, de annyira, hogy levegőt sem kapott. Na én erre lespricceltem egy kis langyos vízzel, hogy észhez térjen, aztán meg kínomban otthagytam a szobájában, képtelen voltam tovább nyugtatni. Belealudt a sírásba, én meg most kétségek közt vergődöm, hogy ezzel mekkora károkat okoztam a lelkében... Szeretnék türelmesebb lenni, de néha felrobbanok. Nem akarom, hogy rossz élményei legyenek, hiszen ebben a korban minden rossz élmény mélyre raktározódik, rettegek, hogy emiatt nem fog bízni felnőttként senkiben (miért is bízzon, ha már az anyja is magára hagyja...) . Szeretnék elég jó anyja lenni, de képtelen vagyok rá ilyen fáradtan. A férjem persze alszik, fel sem ébresztem éjszaka, hiszen nem tudja megszoptatni, meg ő ugye dolgozik (mintha mi anyák nem dolgoznánk, csak nekünk nem jár le a munkaidőnk sosem).

Borzalmasan mardos a lelkiismeretem, néha az az érzésem, hogy tönkreteszem a gyerekemet, ha nem tudok nyugalmat sugározni felé, nem tudom megfelelően kezelni az állandó ordítását...

Tehát tudom, mit érzel. Erről bezzeg előtte senki nem mesélt, mikor a babázásról volt szó. mindig csak azt hallottam, hogy más gyereke milyen csodás, és hogy ez az időszak a világon a legcsodásabb dolog. Majd ha felnő, biztosan nekem is elhalványulnak ezek az emlékek, de most úgy érzem, hogy képtelen leszek egészséges lelkületű felnőttet nevelni a kicsimből. sokszor kérdezik, hogy mikorra tervezzük a testvérkét - nos, én nem tervezek tesót, örülök, ha a lányomat fel fogom tudni nevelni.

Hát látom sokan vagyunk hasonló cipőben. Bár szerintem nekem a hajlamom előtte is megvolt. De nem volt ennyire durva. Néha tényleg félek, hogy kártteszek valakiben. Akár magamban is. És még ugye ez a legjobb eset.

De tényleg, mi a megoldás???

Hát én is érzek ilyet.. sőt, nálunk én már volt hogy szabályosan megkarmoltam a férjem dühömben, kb. mintha épp megjönne, úgy a plafonon vagyok. És én már nem szoptatok... hormonok ide vagy oda.

Itt is van egy rosszindulatú anyuka látom, aki azt írja, hogy rosszabb lesz amikor mászik. Ne higgy neki, az ilyenek mindig a múltat sírják vissza, uh így soha nem jó nekik semmi. 7 hós korában nálunk is volt egy krízis, de ahogy elindul, kúszni, mászni, állni, sokat javult a helyzet :D

Én őszintén szólva amikor nagyon kivagyok, akkor fölveszem a kis elnyűtt sportcipőm, a rövidnacit a szőrős lábaimra, szokásos lófarokba kötött lenőtt hajammal már nem kell tenni semmit:D és becsapom az ajtót és elmegyek futni... otthagyom a férjem a gyerekkel. Általában lecsillapodnak a kedélyek mindannyiunk részéről mire hazaérek :D

Én általában azon bosszantom föl magam, hogy a többi anyukának milyen tuti babakocsija van, hogy kocsival járnak, nem bkv-znak, hogy milyen szép új ruhájuk van, hogy látszik, hogy gyakran járnak fodrászhoz. Tudom, hogy ez tök kicsinyes dolog, de én otthon mégis robbanok és a férjemen vezetem le... hogy nekik bezzeg milyen férjük van... és tudom,hogy örülni kéne az egészséges babámnak, annak, hogy van hol laknunk, hogy van munkája, de engem mégis bosszant, hogy ő elmegy minden reggel és éjjel se kel föl és nem látja át, hogy nekem miért kellenének új rucik, cipők, babakocsi... mert ez maradna legalább egy kicsike öröm nekem a múltbeli életemből.