Nem értem miért teszik a lányomnak egy vele egy főiskolára járó lány?

Kedves Anyuka!

Olvasd végig és lsd be, hogy lehet benne igazság, ha ennyien mondjuk, hogy ebből csak Te csinálsz problémát, ahelyett, hogy örülnél az EGÉSZSÉGES lányodnak. Mert attól, hogy leszbikus még nem BETEG! Örülj neki, hogy van neked és fogadd el így!

Főiskolára jár a lányod..egézséges, és boldog... ez már nem elég magába? Hogy lehetsz ilyen?! Úgy csinálsz mintha a lányod bűnt követett volna el csak azért, mert fel meri vállalni magát ... szerintem inkább örülnöd kellene a boldogságának, és neked kéne támogatnod, és mellete állnod, mert a lányod, és szereted.

Nem tudom hogy ki a fontosabb a lányod vagy a falu és a rokonság? -.-"

Összekényszerítenéd egy fiúval a pletykák miatt és az unoka miatt? Azt szeretnéd hogy boldogtalan legyen csak azért mert nem volt képes elfogadni őt a társadalom ? =( Ez szomorú ..

Lehet fiatal vagyok hogy ide beírogassak(14/L), de nem bírtam ki ... a lányodnak szüksége van rád és arra hogy elfogadd őt =) semmivel sem kevesebb mint más, és szerintem ő őszintén számít rád. Gondold magad a helyébe mi lenne ha az anyukádat a közvélemény jobban érdekelte volna mint te? ..legalábbis én számítanék az anyukámra iylen helyzetbe...

Kedves Anyuka!

Akkor most elmesélek neked valamit. 21 éves leszbikus lány vagyok, mindig is az voltam, már az oviban is a kislányokat nézegettem, aztán ez a "feledésbe" merült egészen 17 éves koromig, mikor rájöttem, hogy tényleg meleg vagyok. És nem azért, mert csalódtam valami hülye pasiban, nem. Soha nem volt pasim, nem is vágytam, hogy legyen, és mikor rádöbbentem, hogy a lányokat szeretem, én voltam a legboldogabb ember a világon, mert tudtam végre, hogy ki vagyok, és tudtam, hogy mi mozgatott a háttérben egész tinikoromban. Nem csajoztam be, mert tudtam, hogy ha anyám megtudná, kitekerné a nyakamat, mert neki az a fontos, mint neked: mit szólnak a rokonok, mit szólnak a szomszédok, meg a munkatársak - pedig én városban élek, nem egy retkes faluban, ahol mindenki azt lesi, hogyan él a másik! A gimnáziumban nyíltan vállaltam, nem is volt vele probléma, mindenki elfogadta, mert túljutottak azon a begyöpösödött szoci elméleten, hogy a homokosság betegség. Tudsz róla, hogy Magyarországon 1967-ig börtönbüntetés járt azért, ha valakiről kiderült, hogy meleg? De mindegy, nem ez a lényeg.

18 éves koromban már jó sok leszbikus ismerősöm volt, és mind többet megtudtam erről az életformáról, és örültem, hogy egyszer majd én is így élhetek, szabadon, mert úgy döntöttem, hogy vállalom, és nem fogok bujkálni, meg csak azért pasizni, mert nővel lenni ciki. Egyedül attól rettegtem, hogy anyám ebbe vasököllel fog beleszólni, és kitagad, ha rájön. Hát rájött. Nem mondtam el neki, elolvasta a naplómat - na, ez gerinces dolog volt! Azt üvöltözte, hogy én vagyok a társadalom söpredéke, genetikai hulladék vagyok, az aberráltságomat sztárolom, és jobb lenne, ha felakasztanám magam - de az, hogy 18 évesen kiadtam az első regényemet magánkiadásban, meg hogy 4,9-es átlaggal osztályelső voltam, hát ez mind nem érdekelte, csak az, hogy majd Ő hogy meg fog szégyenülni, és kicsit sem érdekelte, hogy ÉN hogy érzem magam, és mit akarok. Elküldött pszichiáterhez, elküldött endokrinológushoz, és terápiára kellett járnom, meg fogamzásgátlót kellett zabálnom, mert anyám azt hitte, hogy majd ha a hormonjaim normálisan működnek, akkor az érzelmeim is normálisan működnek! Hát tévedett! A homoszexualitás nem olyan dolog, ami csak úgy kialakul, és nem is olyan, amit csak úgy meg lehet változtatni hülye terápiákkal és hülye gyógyszerekkel, mert ez genetikailag predesztinált, és ha a hormonoknak van hozzá köze, hát csak annyi, hogy a magzatkori magas tesztoszteron meleget csinálhat a magzatból! Márpedig anyámnak mindig is magas volt a tesztoszteronja, úgyhogy ha valaki hibás azért, hogy "homokos" lettem, hát akkor az csak anyám!

Mióta ez kiderült, nincs se éjjelem, se nappalom. Ha valamelyik barátnőmmel találkozom, már rögtön meggyanúsít, hogy ők biztos mind a szeretőim. Ha elmegyek velük sétálni, óránként rám telefonál, hogy mit csinálok és hol vagyok, mintha attól félne, hogy valami hatalmas leszbikus szexpartira mentem el. Nem vehetek fel inget, nem vehetek fel nyakkendőt, és most már a farmert is alig tűri el, mert szerinte ezek férfiruhák, és férfinak képzelem magam, holott nem, tudatában vagyok a női mivoltomnak, és eszem ágában sincs férfinak lenni! Lépten-nyomon megaláz, ha valami nem tetszik neki, a melegségemmel fenyeget, és jeleneteket rendez idegen emberek előtt! A lelkemre kötötte, hogy senkinek el ne mondjam, mert ez micsoda szégyen, és majd kiközösítenek a társaim, meg heccelnek majd a lányok, erre mit csinált? Körbetelefonálta az egész rokonságot, hogy homi vagyok!

És tudod, mi van? SENKI, anyámon kívül, nem vágja a pofámba, hogy a nunit szeretem, és nem a kukit, mert tudják, hogy ez nem az én döntésem volt, és ha akarnék sem tudnék ellene tenni semmit, mert csak szenvednék! SENKI, anyámon kívül, nem mondta még azt, hogy menjek el terápiára, mert ez beteg dolog! MINDENKI elfogad, kivéve anyámat, és ezért van az, hogy most már 3 éve egyre jobban eltávolodunk egymástól, és fogalmam sincs, mit jelent az a fogalom, hogy "anya", mert lelki értelemben nekem már nincs olyanom!

Hát ezt akarod te a lányodnak? Ő úgy boldog ahogy van, mint ahogy én is így vagyok boldog! Ne akard tönkretenni az életét, ahogy anyám tönkre tette az enyémet! Nem kell azonosulnod a nők iránti rajongásával, nem kell helyeselned, csak fogadd el! Sőt, elfogadnod sem kell, csak egyszerűen ne éreztesd vele, hogy te ezt megveted!!

remélem, megértetted, amit írtam, és nem fogja a lányod is olyan szarul érezni magát, mint én

üdv. egy 21 éves leszbikus pszichológus-hallgató.