Nem tudom, szabad-e kimutatnom a csalódottságomat, vagy fájdalmamat, ha éves kisfiam megbánt valamivel?

Sajnos már nem egyszer fordult elő, hogy elutasít, nem fogad szót, nem engedi, hogy cirógassam, szeretgessem. (míg másokkal pl. keresztapa, nagymama, nagynéni, unokatestvér- azért sokkal együttműködőbb).

Azt is szeretném megérteni, miért ilyen elutasító velem szemben. Egy napot nem tud velem eltölteni, mindig kell valaki, aki még ott van rajtam kívül. Nem szeret velem kettesben lenni. Tudom, hogy nem vagyok valami szórakoztató, kicsit komolyabb vagyok a kelleténél (de sajnos két betegséggel is küzdök, ami testileg nekem megerőltető és az apuka, még a terhességem első időszakában elhagyott minket - tehát van mit feldolgoznom, de dolgozom rajta)

Nem vagyok az a ragadós anyuka, nem ragaszkodom ahhoz, hogy mindig csak együtt lenni a gyerekkel, de mégis rosszul esik, hogy nem tudok közös programot szervezni, csak mi ketten.