Nem szeretek élni! 11éves fiam többször tett olyan megjegyzést, hogy nem akar élni. Tanulási problémái vannak, kevés barátja van és önbizalomhiányban szenved. Mit tegyek, hogy segítsek rajta?

Szerintem beszélj vele. Nagyon sokat tud jelenteni egy 11 évesnek, ha érzi, hogy az anyukája pontosan ugyan úgy éli meg az ő dolgait, mint ahogyan ő maga. Nekem is ilyen gondjaim voltak ilyen idős koromban (15 éves lány vagyok)és anyán soha nem éreztem, hogy komolyan vette volna a neki gyerekesnek tűnő panaszaimat és ez bántott az egészben a legjobban. Nem lehet könnyű anyának lenni, de ha jól akarja csinálni az ember az nagyon nehéz munka lehet... 10 éves koromban már a vér, fájdalom és gyilkosság körül forgott az agyam, csak fekete ruhákat voltam hajlandó felvenni, és igazából akkor sem tapasztaltam a szüleim hozzáállásán bármi változást, mikor egy-egy alkalommal nagy és feltűnő sebekkel értem haza a suliból amiket elmeséltem, hogy nem balesetből vérzik a fejem. Csak annyit mondtak mindig, hogy "ne is törődj velük, majd megunják" de hát csak nem unták meg 6 évig, mert piszok agresszív ma már minden gyerek.. Én megkértem őket hogy hetedik év elejére irassanak át másik iskolába, és Waldorfos lettem. Szegeden szerencsére ritka kúltúrált, jó közösség és hatásos, normális tanítási módszerek vannak a Waldorfban, és hamar beileszkedtem. Úgy éreztem végre elfogadnak, szeretnek és népszerű vagyok (de mint nyolcadik év végén elmondták, hetedikben egész első félévben utáltak engem. Ez is mutatja, hogy még a waldorfos utálat is semmi egy átlag állami iskolához képest ahol tulajdonképpen a tanárok sz*rnak az egészre) és azóta színes ruhákat hordok, tökéletesen elégedett és boldog vagyok (najó, vannak kilengések, de azok mindenhol) jó szociális életem van és bár komoly tanulási problémáim, de önbizalomból annál több.

Összegezve a gyerekednek lehet, hogy jót tenne egy új iskola, vagy rengeteg figyelem (ami a barátait is pótolja) a részedről. Nem a ez segíthet az ő esetében, vidd el pszichológushoz. (Engem is elvittek egyszer, de úgy emlékszem rosszul fogadtam nagyontudom, a munkád ezt hogy engedi, de szerintem a gyerek az első. Pszichológushoz szerintem ne vidd el, meg ne kérj úgy segítséget, hogy ő tudjon róla, mert az még jobban elszomoríthatja, és még kevesebb önbizalma lenne.

Hát nem értem én sem a mostaniakat mindenért lelkiznek,panaszkodnak,meg nyavalyognak.Mi lesz velük,amikor szembekerülnek a szomorú valósággal.Én is azt láttam hogy akiknek kényelmesebb,megkíméltebb életük volt sokkal többet rinyáltak,mint akiknek komoly gondokkal kellett megküzdeniük.

De tényleg többet kellene tudnunk a fiúról,ahoz hogy véleményt alkothassunk róla.

16 éves lány vagyok.

teljesen meg tudom érteni az aggodalmadat, de nem lehet, hogy "csak úgy" mondta? mondtad, hogy többször előfordult. de milyen szituációkban? mert egész más, ha veszekedés közben ordibálja, vagy elkeseredettségében kitör belőle. amúgy ha tényleg komoly a dolog, szerintem az már egy viszonylag pozitív dolog(már amennyire ebben a helyzetben van pozitívum), hogy neked elmondta(bocsi hogy tegezlek), mert akkor szerintem tőled vár elsősorban segítséget. lehet, hogy úgy érzi, hogy te tudnál neki segíteni. de ha tényleg komoly a dolog, szerintem is forduljatok szakemberhez. sok sikert!!!!