Aspergeres gyerkőcök szülei, itt vagytok?

Ugyan máe elörölték az asperger diagnózist, de írok neked. Nálunk másfél évesen került rá a gyanú. Mozgásfejlődés késéssel mentem, de emellett volt egy rossz érzésem is... Más volt, mint a többi baba...

Diagnózist 3 év 4 hónaposan kapott. Repkedés ritkán van, nem jellemző rá. Lábujjhegyen szeret járni még most is alkalmanként. Sokáig csak úgy járt.

Gyógypedagógiai fejlesztésre járunk és logopédushoz. Sokáig TSMT-tünk. Itthon rengeteget foglalkozunk vele. Szépen fejlődik, okos, de nagyon nehéz vele a mindennapokban..

Újabb aspi gyerek jelen, aki nem érti hogy miért mindig a szülőket kérdezik... Na mindegy. :P

Én 12 évesen kaptam diagnózist, kb két hetes folyamatos kivizsgálás után. Az öcsém szintén, de ő már 3 évesen, mert elvittük amint lehetett, ugye örökletes, és gyanús is volt.

Kisebb koromban repkedtem ha nagyon örültem valaminek, az öcsémnél sose volt ilyen, de nagyon sokáig lábujjhegyen járkált, én még most is szoktam néha ha olyanom van.

Az öcsém TSMT-re járt egy ideig, van valami fejlesztés az oviban is. Én a Bókay-ba mentem ilyen csoportos fejlesztős hetekre, megmondom őszintén gőzöm sincs mit fejlesztettek, de jól elvoltam a srácokkal (más lányt kb hármat láttam), és addigis nincs suli, vagy nem unom magam otthon nyáron. Nekem többet segít ha a mindennapokban megfigyelem és kielemzem az embereket, vagy elolvasok egy könyvet a testbeszédről.

2-es vagyok, akkor már írok én is :D

Én 9 évesen kaptam diagnózist. Az első vizsgálatra 4 évesen vittek, az óvónők tanácsára, a diagnózisig pedig azért telt el 5 év mert a szüleim nem vittek vissza, csak amikor már nagyon látszódtak a problémák, pl. egy évig nem szólaltam meg, nem voltam hajlandó enni stb. Pedig egész kiskoromban is rengeteg tünetem volt, csak a szüleimnek fogalma sem volt róla, hogy mi ez, sokáig nem is érdekelte őket.

Nagyon sokáig jártam lábujjhegyen, viszont soha nem repkedtem. Inkább doboltam a kezeimmel. Az oviban volt gyógypedagógus, akivel tornázni kellett de nem merek rá ,megesküdni, hogy TSMT volt. Egyensúlyozni kellett meg mondókázni közben. Volt külön olyan foglalkozás, ahol képek segítségével tanították, hogy hogy néz ki az ember, amikor boldog, amikor ideges, stb. Egy óvónéni rendszeresen énekeltetett, velem olvastatta fel a mesét a többieknek, hogy ha már nem játszom velük, legalább így legyen kapcsolatom a gyerekekkel.

Suliban nem volt semmi fejlesztés, az iskolapszichológushoz jártam, aki segített amikor trauma ért. Elég sok ért, mivel elkényeztetett gazdag gyerekek között voltam egy nagy létszámú osztályban és nem kommunikáltam velük, ők viszont vertek engem.

Amikor iskolába mentem, többször rendbontottam órán, mert 4 évesen már könyveket olvastam, számoltam, így nagyon unatkoztam, viszont amikor a tanító néni negyedikes matekkönyvet hozott nekem, a fél könyvet megoldottam egy hét alatt teljes csendben és nyugalomban.

Emiatt elindult a tanácskozás, hogy írassanak-e át egy magasabb osztályba, azt hiszem a harmadikba akartak. A tanárok helyeselték, a pszichológus meg nem, ő azt mondta hogy jobb, ha a megszokott gyerekek között maradok. Végül köztes megoldás lett, maradtam de matek órára negyedikesekhez, rajz és olvasás órára a harmadikosokhoz jártam.