Vannak olyan szülők akinek a gyereke (i) szófogadók?

Abszolút szófogadó 3 és fél évesem és másfél évesem van. A titok a sok törődés és következetes nevelés. Nincs olyan tévképzetünk, hogy az az egészséges, ha a gyerek akaratos és szemtelen. Tudja, ha valamit nem lehet, azt nem lehet.

Nem felvágásból írtam, hanem mert kérdezted.:)

Szerintem sokat jelent, hogy egész nap velük vagyok, s férjem is este ha hazajön, vacsora helyett egyből a gyerekekhez megy elalvás előtti nagy játékra...:)

Kedvesek, szelídek, okosak, s valahogy nálunk elmaradt a dackorszak is valahogy. Hálás vagyok Értük nagyon!

Szerintem ez valoban neveles de igazabol "alapanyag" kerdese is. Ahogy az elottem iro irta: "szelidek". Sajnos nem mindenkinek adatik meg egy jambor gyermek. Vannak egyerekek akiknek folyamatosan inger kell, ezert ha nincs, hat csinalnak maguknak - es jon a "rosszasag".

Nekem egy majdnem 4 evesem van, vasakarattal. Ha o a fejebe vesz valamit, hat eleg nehez lebeszelni rola, pedig en ugy erzem, turelmes, kovetkezetes szulo vagyok.

Nem gondolom, hogy o ezert "rossz" lenne bar vannak napok amikor azt kerdezem magamtol: miert nem erti meg amit eddig sem lehetett mostantol sem lehet....? Megis, neki folyamatosan feszegetni kell a hatarokat. Egyebkent egy tunderi, jo lelku, csupa sziv kisember, hatalmas empatiaval megaldva. Ha megbeszelek vele valamit, tartja magat hozza es en is az igereteimhez. Mar jol tudja magat kontrollalni, ha megyunk valahova. Minden a helyere kerul lassacskan. A kemeny kitartas pedig csak elonyere fog valni az eletben.

27 hónapos kislányunk van, és ő ilyen. Azt gondolom - nem szerénység - hogy nagyrészt ilyennek is született. Az első perctől kezdve csendes, mosolygós, eszik-alszik gyerek volt. Hamar kezdett beszélni, rendkívül kíváncsi, most már cserfes, de a szabályokat (azt a keveset, mert nem vagyok egy controll freak egyébként) maximálisan tiszteli. 15 hónapos lehetett, amikor rászólt az apjára, aki a falon jelölt be a kifúrandó lyukakat, hogy nem szabad odarajzolni, és hozott lapot. Ne egy tejbetöknek képzeljétek el, cserfes, huncut, de nagyon szófogadó csaj. Pl. soha nem történt meg még, hogy levett volna valamit a boltban, előtte mindig megkérdezi, hogy szabad-e, ha kérem, hogy várjon, míg befejezem a mondatot, akkor kivárja, soha nem megye el az utcán mellőlem. Dac persze van, ez nála főként a sikertelenség nem tűrésében nyilvánul meg, meg abban, hogy mindent ő akar csinálni.

A titok? Igyekeztünk kerülni az állandó szabályozást és tiltást, inkább rávezettük arra, hogy mit szabad és mit nem. Önállóan jött rá a megoldásra (nyilván nem tettük a kezét a konnektorba, hogy megtanulja) legtöbbször, és szántunk időt a magyarázatra is, nulla hónapos kortól (eleinte azért, hogy bennem megszilárduljon az attitűd, később, 10 hónapos kora körül azért, mert a magyarázat elterelte a figyelmét a dologról, még később meg, olyan 13-14 hónapos korától azért, mert értette, és megtanulta).

Soha nem ütöttem meg, még halványan sem legyintenék a kezére, nem szoktunk vele kiabálni sem.

A kisfiam nemrég volt 4 éves.

Erős akaratú, az átlagnál picit makacsabb kisfiú, mégis úgy gondolom róla, hogy jó gyerek.

Ez esetek 90%-ában szót fogad, megteszi, amit kérek, nem beszél vissza, tud viselkedni pl. boltban, vendégségben is.

A maradék 10% pedig szerintem az életkorából adódik (ő is lehet fáradt, rosszkedvű, elkeseredhet a sikertelenségen, ami pl. dühkitörést vált ki belőle, utálhat valakit vagy valamit, akárcsak a felnőttek).

Nem nagyon hiszek a horoszkópos dologkban, de egy igazi oroszlán tényleg.

Mi a titka?

A következetesség- amit lehet szeretet mellett is gyakorolni.

Egyedül nevelem, így eleve vannak dolgok, amire fizikailag nem tudok (és nem is akarok) több időt fordítani- én pl. nem pakolok el állandóan utána, nem könyörgök 10*, hogy figyeljen rám- nincs is rá kapacitásom és hosszú távon nem is teszek ezzel jót neki. Pici korától bevonom mindenbe, amibe tudom (korának megfelelően persze)- mára egyedül normálisan elpakolja nap végén maga után a játékokat, az esetek többségében egyszer megkérem és csinálja, kb. 20-ból egyszer még alkudozik (mert nagyon belelendült, vagy mert csak az akartát próbálgatja). De ugyanígy tegnap együtt készítettünk tojásrántottát- persze én törtem a tojást, de ő rakhatta ki a dobozból, vagy ő moshatta meg a paprikát, ő dobhatta ki a zöldséghulladékot a szemétbe stb.- és ezt jutalomnak éli meg, hogy ő már milyen menő és nagy, hogy segíthet.

Szerintem ezt az érzést (hogy fontos, hogy részt vehet a dolgokban) érdemes erősíteni- és igen, még akkor is, ha így nem 10, hanem 20 perc alatt végeztünk.

Mi sokat beszélgetünk- ő is cserfesebb fajta, nekem is fontos a beszélgetés- én igenis elmondom neki, ha valamitől rosszabb kedvem van, amikor rosszat csinál, akkor kifejezem azt, hogy ez engem dühít vagy bánt vagy bosszant egy kicsit (nem csak a vele kapcsolatos dolgokban, hanem pl. azt is, ha pénzt veszünk fel az automatánál és mondjuk nem ad bizonylatot :)- és már egész ügyesen ő is szokta mondogatni, hogy "jó anya, akkor én most egy dühös kisfiú vagyok és majd ne csodálkozzál, ha folyik a könny az arcomról" :)

Fontosak a keretek is. Apróságnak tűnik, de nálunk hétköznapokon kb. 20.30-kor már alvás van, előtte mindig van legalább 20-30 perc estimese vagy kitalált történet vagy énekelgetés-mondókázás. Van ideje az étkezésnek, a fürdésnek, a délutáni alvásnak és nem hagyom hétvégén sem elúszni a napokat. Fontos a rendszer, a biztonság, az állandóság. Persze nyáron a szombat estéken volt párszor, hogy a kis játszótéri barátokkal "éjszakai bulizást" csaptunk- a gyerekekkel 9 utánig kint maradtunk, kint vacsoráztunk és szinte tényleg sötétedésre értünk haza- mert kellenek a különleges alkalmak is. De pontosan tudja, hogy ettől mi a rendszer.

És van következménye is a cselekedeteinek. Rögtön, azonnal (nem majd másnap vagy a jövő havi kirándulás, nyaralás terhére, mert azt sem érti igazán, mi az a 3 nap múlva). Ha rossz dolgot csinál, akkor van büntetés. Hogy ez micsoda, azt a cselekmény súlya adja- ha véletlenül összetör pl. egy poharat, mert segít, akkor semmi, de semmi következmény nincs, megbeszéljük, hogy van ilyen, néha anya is eltör dolgokat, csak szólni kell, gyorsan fel kell törölni, hogy ne menjen tönkre pl. a parketta, szőnyeg stb.

De ha szándékosan vágná le a poharat, akkor persze kapna büntit. Általában büntiszék van (egy fellépőre kell leülni kisideig), de nagyobb, szándékos, durva dolgoknál bizony elpakoljuk a játékot is akár- de volt már, hogy elindultunk valahová és szívfájdalom nélkül azonnal hazajöttünk.

Joga van dühösnek lenni, de nekem is. Nem ordibálunk, nem használunk trágár szavakat, de indulatosnak lenni nem bűn- sem neki, nem nekem, persze kulturált keretek között.

Igenis el lehet mondani azt, ha valamit nem szeretünk (de ettől pl. nem dobjuk ki az ablakon), sőt utálni is lehet valamit/valakit- bár megbeszéljük azt is, hogy ez nem mindig jó dolog és nem feltétlenül szolgált rá az illető.

Csaptam már a kezére, amikor csakazért is 10 alkalom után is ment kisebb korában kipiszkálni a konnektorvédőt és én már 10+ alkalommal odébb vittem, illetve akkor is, amikor kismotorral szándékosan (megbeszlésünk ellenére is) kitépte magát a kezemből és leszáguldott vele a főútra. De ezek veszélyelhárító helyzetek voltak.

Ugyanígy üvöltöttem már rá, hogy megállítsam a cselekvésben, amikor annyi idő alatt, míg elfordultam már az üvegasztalon termett és felemelt onnan valamit, hogy lelökje/ledobja- fontos, hogy ezeket NEM dühből, nem bántalmazási céllal tettem és utána mindig elmagyaráztam x+1-szer is, hogy mit miért nem és mi lesz a következménye, ha mégis bepróbálkozik ismét.

Kifejezem neki minden nap azt, hogy szeretem. Szavakkal is (hiszen egyikünk sem gondolatolvasó), de puszival, simogatással, összebújással, időnként kis apróságokkal, amire nem számít (pl. kis matricás lap stb.), ha sír, szomorú, akkor megvígasztalom- hogy bízzon bennem. Bátorítom és megköszönöm, ha ő is kifejezi azt, hogy szeret valakit.

Figyelek az igényeire. Ez azt jelenti, hogy nem szervezek egész napos utazást pl. mert tudom, hogy neki még fontos a délutáni alvás, így ha lehet, akkor olyan programokat, olyan utazási módot választok, ami nem húzza keresztbe a napját, ha lehet. Nem megyünk éhesen vásárolni, nem plázázunk hétvégén a késő esti órákban, nem tabletezek és facebookozok otthon, amikor lenne időnk játszani stb. Apróságok, de tényleg fontosak és tényleg elszántság kell néha hozzá, hogy betartsam.

Ezzel együtt lassan tanítgatom arra is, hogy anya sem robot, házicseléd vagy ingyenes animátor- néha nekem is lehet 10 perc nyugtom- már pontosan érti, ha azt mondom, hogy anya most 10 percig pihenni szeretne, mindjárt jövök, addig kérlek játssz egyedül a vonatoddal, keresd meg a Thomasos mesekönyvedet vagy rakd szépen sorba az állatkákat az ágyon. Általában 5-6 percig tényleg tiszteletben is tartja és nem nyüzsög :)

Adok neki választási lehetőséget azokban a dolgokban, amelyekben számomra mindegy, hogy mit választ, a számára fontos, nekem csekély súlyú dolgokban. Pl. ha pulcsit veszünk és van 3 ami méretben, stílusban jó, akkor legyen az, ami neki tetszik. Ha joghurtot veszünk, válasszon ő, hogy milyen ízű legyen. Ha meseolvasás vagy társasozás van, akkor legyen az, amit ő szeretne. Néha már próbálgatjuk azt, hogy én választok és tanítom azt, hogy fogadja el vagy hogy érveljen, hogy az ő kívánsága is figyelembe legyen véve.

Nagyobb horderejű dolgokban természetesen én döntök és erről nem nyitok vitát, hanem kész tényeket kap (4 évesen még elég sok ilyen van, pl. a reggeli felkelés ideje oviidőben), DE megindoklom, hogy MIÉRT kell felkelni pl. 7kor (nem azt, hogy miért én döntök). Pl. mert 10 perc a kakaó, 10 perc az öltözés, 10 perc a ... és bár 3 perc elmegy azzal is, amíg levezetem, így legalább ha 100* elmondom, 101-szerrel talán már nem kell :)

Igyekszem felelősségre tanítani: van saját kis virágos cserepe, amit locsolnia kell (én nem teszem, max szólok, hogy lassan kellene- bár nagyon lelkiismeretes), az állatok szeretetére nevelem (nem rángatjuk a szomszéd kutyus farkát, nem kergetjük a cicát stb.), vigyázunk a holmijainkra, játékainkra, megbecsüljük őket.

Ha eltörik a játék véletlenül, akkor együtt igyekszünk megjavítani. Kicsi még, de sokat beszélgetünk arról is, hogy nem egyformák az emberek, vannak kövérek-soványak, szegények-gazdagok, nők-férfiak stb. és ez így van jól. Bevontam már adakozásba (babajátékai közül ő szortírozott, elvittük a megfelelő helyre, készítettünk csomagot a Mikulás-gyárba, adtunk már pénzt a koldulónak) és mindig elmondom, hogy ez miért fontos.

Igyekszem sok közös élményre szert tenni: nem pénzkérdés ez, hanem inkább nekünk kell erőt venni magunkon a munka után, hétvégén stb. De hajókázni, a közeli művelődési házban szervezett gyerekszínház előadására elmenni vagy "véletlenül" a lángosos néni felé kanyarodni stb. nem eget verő költség.

Megünnepeljük a számunkra fontos ünnepeket, készülődünk, az ajándékok kiválasztására gondot fordítunk, becsomagoljuk- ugyanígy örülök az alkotásainak.

Megválasztom azokat a helyszíneket, embereket, ahol és akikkel jó és értékes dolog lenni. Nem muszáj 30 barát, legyen inkább 3, de megbízható és értékes ember.

Minden erőmmel gondot fordítok a nevelésére, oktatására, így az értékerndemhez közelálló magánovira nem sajnálom a térítési díjat, mekis menüre annál inkább :)

Nem vagyok tökéletes és nem is szeretnék annak tűnni a szemében, viszont igyekszem "elég jó anyának" lenni- ennek érdekében nem szégyenlek tanácsot kérni, más véleményt meghallgatni, gyermeknevelésről szakkönyveket olvasni, de még a blogokban, fórumokon is lehet hasznos tanácsot lelni.

Legnagyobb dühömben és fáradtságomban is igyekszem eszembe idézni, hogy nekem ő a legnagyobb kincsem és az ő nevelése, viselkedése, személyisége az én szülőségem legjobb bizonyítéka.

Nincs titok, csak sok kitartás, szájtépés :)

3,5 éves a lányom, és szófogadó. A minap volt épp egy aranyos eset:

A játszótéren pár fiú nagy botokat vitt be a homokozóba, az egyiket megkaparintotta a lányom. Erre az egyik anyuka rászólt, hogy dobja ki a botot a homokból, mert nem ott van a helye. Erre a lányom kidobta. Az anyuka meg nem kapott szikrát, és megkérdezte, hogy "Most azért dobta ki, mert megkértem rá? Tényleg? Elsőre?" :)

Alapjáraton jó természetű gyerek, nyugodt típus. Emellett mindig mindent megbeszéltem vele már a kezdetektől, mindig mindent elmagyarázok neki. És nagyon sokat olvasunk, rengeteg sok könyünk van, amiből szintén látja a helyes viselkedést.

Én azt mondom, hogy a nevelés is fontos, de számít az is, hogy milyen az alaptermészete.

Most kezdte az ovit, ma az egyik óvónő szupercsajnak nevezte, mert annyira ügyes és együttműködő volt. :)

nekem egy 5 éves igazán jó gyerekem van :)

eleven, egész nap be nem áll a szája, de ha valamit kérek azt megcsinálja. egy kivétel van, a csöndben maradás D: arra képtelen :)

de ha rosszalkodik, akkor elég egyszer szólnom, befejezi. vagy ha nem akar fürdeni, akkor is max. 2x szólok, a második már a számolás, 1, 2 és rohan :) azt nem tudjuk mi van 3 után :D

szerintem ő alapjába véve ilyen, nem ütöttem soha, de fél tőle, hogy egyszer lekeverek neki, ezt szokta mondani, illetve kérdezi, hogy ugye nem fogom bántani?

lehet az, hogy nagyobb trauma érte, kórházba került, nagyon nagy baj volt, sokszor gondolok rá, hogy talán ez váltotta ki belőle.

persze vannak olyanok is ami talán a nevelésemnek köszönhető, pl. illedelmes, köszön, megköszön, kér, kérdez mielőtt hozzányúlkál bármihez. erre mindig figyeltem, na meg mi is ilyenek vagyunk, biztos a minta is számít

előző vagyok.

4es, én is tanultam pszichológiát és nagyon igaz amit leírtál... :)

én amúgy sokszor észreveszem magam, hogy "tankönyvből nevelem", nagyon érzem a tanulmányaimat a viselkedésemen sokszor. Te nem vagy így ezzel?

bocs az offért, csak kíváncsi vagyok :)