Hogy védjem meg az egykémet?

szerintem úgy hogy hagyod megismerkedni a világgal.Nem szabad ennyire félteni, a munkahelyemen rengeteg ilyet látok és borzalmas belegondolni,hogy szegény gyerekekből milyen felnőttek lesznek.

Kell hogy egyszer-kétszer pofán csapjon az élet.

Mennyi idős a gyerkőc?Amúgy lesz olyan korszak az életében amikor bármit megtenne barátokért, viszont ha jól nevelted akkor ez normális keretek között fog megmutatkozni.

Szeretetkoldus?én ezt csak úgy tudom elképzelni,hogy akkor lesz ilyen,ha soha senkitől nem kap szeretetet és a későbbiekben alakul ki,de ez az én véleményem lehet,hogy tévedek.

Az, hogy az ember félti a gyerekét, szerintem nem függ attól, hogy hány van neki, illetve hogy ketten nevelik-e vagy egyedül.

Arra figyelj, hogy ne láncold érzelmileg (és fizikailag se) magadhoz. Engedd szabadjára, és akkor fog szeretni téged is, és másokat is.

Milyen idős gyerekről beszélünk?

Másrészt: Te „szetetkoldus” vagy? Vagy ismersz ilyeneket? Érdekes kifejezés, még sosem használtam…

Úgy védheted meg, ha veled jó kapcsolatot tud kialakítani, ha téged szeret és tisztel, és elég önbizalmat öntesz belé. Nemrég beszélgettünk a barátnőinkkel arról, hogy vajon mi anno, kamaszként miért nem mentünk bele „kemény” szitukba, pedig mindnyájunk életében ott volt a „kísértés”. Arra jutottunk, hogy a családi hátterünk lehet a kulcs – pedig nem jöttünk mindnyájan „tökéletes” családból (ha van ilyen egyáltalán). Nem is neveltek nadrágszíjjal minket, egyszerűen csak „helyesen” szerettek a szüleink, illetve jó példát mutattak, és vélhetően ez az, ami miatt nemet tudtunk mondani, és olyanokkal barátkoztunk, akik hasonlóak hozzánk.

Én a férjemmel nevelem a lányomat, de bennem is van ilyen félelem...szintén nem vállalunk a korunk miatt tesót, van is miatta lelkifurdim, hogy egyedüll lesz a világban, ha majd mi elmegyünk...

Én soksoksok agyalás után arra jutottam, hogy az utált messzi rokonokkal felvettem a kapcsolatot, és próbálom látni a jó tulajdonságaikat, elfelejteni a régi sérelmeket, illetve hát vannak gyerekeik, majd egyenlőre csak levelezésig jutottam én is, de szeretnék velük találkozni, és remélem, hogy a gyerekek és mi is talán egymásra találunk... illetve ezerrel próbálok nyitott lenni, sokszor, és sokat segítséget kérni másoktól, hogy a lányom lássa, hogy a világ kedves, az emberek pedig segítőkészek, és ez tényleg így is van...

van 1-2 közeli barátságom, ami meglazult ugyan, de próbálom felmelegíteni, mert nekünk a férjemmel is szükségünk van rá...

Szerintem egyedül lenni nem egyenlő a magányossággal, te is nyiss, beszélgessetek sokat az utcán is, én a szomszédokkal, és a kutyásokkal kezdtem...:)

Az oviban is igyekszem minden közös progiban részt venni, amennyire a munkánk engedi...3 éves múlt a kislányunk

utolsó vagyok,

jeszus, pedig gondolom Te még vállalnál egy babát..de hát ha a párod nem akar...:-/

Én már 40 vagyok..mire megszületne, 41..nem merem...

Sztem ezt a kor is teszi, hogy így agyalgat az ember...fiatalon sokkal lazább voltam...de ez az elmagányosodás a mai világban sztem egy elég valós félelem, még a családban élőknek is..annyira stresszes minden...:-((

de azért reménykedj, és barátkozz, mert attól lesz a gyereked is nyitott, tud majd erős, közeli kapcsolatokat kialakítani, hisz minket utánoznak, és akkor nem lesz egyedül soha...:-))

Minden jót kívánok Nektek!