Mi a véleményetek az ilyen szülőkről?

Abszolút egyetértek. Bennem is ott volt, hogy miért más? Én lennék a hibás, nem vagyok elég erélyes? De nála szigorral semmit nem lehetett elérni, és amikor azt láttam, hogy az óvónők is feladták :), vagyis a gyerek "törte be" őket, és nem fordítva, akkor azért elgondolkodtam.

És igen, akinek problémás gyereke van, annak egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni a külvilágot, a "jóindulatú megmondóembereket".

Legutóbb a boltban a lányom hisztizett, mert kimaradt a kutyasimogatás a programból. Odajött egy néni, és abszolút jóindulatúan elkezdte neki mondani, hogy jaj, ne sírj már, hát mindenki téged néz, és anya kellemetlenül érzi magát emiatt. (Én már bevettem a "lesz@rom tablettát", nem éreztem magam kellemetlenül. :) ). Aztán megpróbálta megsimogatni a lányomat. Na, akkor viszont szóltam, hogy EZT most talán nem kéne... autista, ki tudja, hogy reagál az érintésre. Lehet, hogy jól, lehet, hogy rosszul. Néni megértette, tovább beszélgetett a lányommal, és a végén mondta is, hogy milyen okos, értelmes gyerek azzal együtt, hogy enyhén kényszeres... :)

Szóval a külvilágnak nem kell megfelelni... alkalmazkodjanak ők hozzánk egy picit, van elég bajunk anélkül is, hogy nekik akarnánk megfelelni...

Nekem az volt a kulcs, hogy rájöttem, a gyermekem végtelenül racionális. Rá érzelmekkel nem lehet hatni. Ő nem akar megfelelni az elvárásoknak... De az értelmi képességei messze meghaladják a kortársakét, az eszére nagyon is lehet hatni. És azóta tényleg egészen látványos eredményeket értünk el, amióta mindent elmagyarázok neki.

Sok hasonlóságot érzek abban ahogy a ti esetetekről írtál és ahogyan én tapasztalom.

A szigorral egyszerűen nem értem el semmit,csak egyre nagyobb ellenállást és dacot,mert azt érezte a gyerek,hogy olyanért büntetem amit nem direkt csinál,viszont amikor megtanultam ráhangolódni a kisfiamra és elfogadni azzal együtt amilyen,akkor kezesbáránnyá változott hálából a türelmemért.

Írtad ,hogy elmondtad a néninek ,hogy autista a kislányod...ezzel mindig bajban vagyok,hogy elmondjam e másoknak az okot,hogy miért viseltetek nagyobb türelemmel a hiperaktív fiammal szemben(én tudom,hogy milyen reakciója lenne egy kemény büntetésre például amit mások elvárnának tőlem,hogy megtegyem a gyerekkel szemben),mint ahogyan azt más tenné,én inkább elfogadom,hogy azt gondolnak amit akarnak,de igyekszem nem mindig magyarázkodni,bár néha beleesek ebbe a hibába,amit a családom nagyon helytelenít,hogy ne terjesszem a dolgot,ne bélyegezzem a gyereket ezzel másoknak(de azzal megtagadom őt,ha nem vállalom fel azzal együtt ami Ő,miért kellene szégyelni ezt amiről sneki sem tehet),hogy csámcsoghassanak,nem is tudom ,hogy mi a helyes ilyenkor magyarázkodni,vagy hallgatni...

Szerinted mi a jobb őszintén beszélve elfogadtatni a gyerekemet,vagy hallgatni ?

Egyszer egy tündéri helyes 8 év körüli fiúcska simogatta a Tescóban a kislányom lábát a babahordozóban,a nagypapa mosolyogva mondta,hogy elnézést,de autista a fiúcska és a babákhoz így ilyen nagy szeretettel viszonyul,imádja őket,mondtam neki,hogy az én fiam is "más" -hiperaktív ,tartsunk össze akik hasonló gondokkal küzdünk,jól esett neki :-) .

Én ezzel úgy vagyok, hogy felvállalom, ha kell, de nem magyarázkodom lépten-nyomon.

Az oviban elmondtam szülőin, nyíltan, hogy tudjanak róla, hogy a lányom nem "rossz", csak más, és ha valamilyen konfliktust tapasztalnak, csak szóljanak, mert csak úgy tudjuk megoldani, közösen. A szülők jónéven vették, sokan odajöttek utána hozzám beszélgetni, azóta is érdeklődnek. Megértőbbek, elfogadóbbak.

Beszélek róla az ismerősöknek, mert soha nem tudom, hogy mikor, kitől kapok segítséget - mert kapok, folyamatosan, az emberek nagyon segítőkészek! Ki iskolát ajánl, ki fejlesztőt, más arra hívja fel a figyelmem, hogy erről vagy arról a támogatási formáról hallottam-e már. Sok segítséget kaptam már így.

Aztán vannak esetek, amikor utazunk, nyilvános helyen vagyunk, és megbámulják idegenek, mert "repked", tátog, hisztizik... ilyenkor nem magyarázkodom. Nem látom jelentőségét, nem tartom fontosnak, hogy idegeneknek magyarázkodjak.

A hiperaktivitás talán egy kicsit más... sokan gondolják úgy, hogy "divat" - bár mostanában az autizmusról is ezt gondolják. Aki egy kicsit is ért hozzá, az szerintem úgyis kiszúrja... én kilométerekről megismerem a hiperaktív gyerekeket, nem tudom miért, talán mert dolgoztam velük, és akkor is észreveszem, ha épp nem csinál semmit... volt, hogy a patikában előttem állt egy anyuka a fiával, és a gyerek csak állt, de valahonnan éreztem, hogy hiperaktív... aztán láttam, hogy Ritalint váltanak ki. Van bennük valamiféle folyamatos "vibrálás", még nyugodt helyzetben is.

Szóval szerintem nem kell túlzásba vinni a magyarázkodást... néha szóváteszik, hogy milyen kedves, aranyos, közvetlen, de miért nem néz a szemébe annak, akihez beszél... most ilyenkor mondjam, vagy ne mondjam? Nem mondom. Ha ismerősről van szó, akkor mondom.

Amúgy az én lányom is megsimogat minden kisbabát. :) Csak sajnos néha felnőtteket is, ha éppen olyanja van. :)

"én kilométerekről megismerem a hiperaktív gyerekeket, nem tudom miért, "

Ha-ha :-D !

Képzeld kétszer is előfordult,hogy orvosnál várakoztunk rendelőben(nem a hiperaktivitás miatt) és ráéreztem két kisfiúnál is,hogy szintén hiperaktívak mint az én fiam .

Az egyik fiú a váróban lévő szekrényre mondta ,hogy anyu emlékszel mindig belebújtam régebben ebbe a szekrénybe ,meg felmásztam rá :-D ...az anyuka pedig mosolyogva ,halál nyugodtan-igen persze ,hogy emlékszem rá.

Mondom szépen puhatolózva az anyukának,hogy a kisfiú iskolás már ?Mondják -igen persze,most másodikos.Mondom és minden rendben a suliban? Erre elkezdték,hogy dehogy van rendben ,mert hát...nevelési tanácsadó stb...nem ül meg stb...de azért sokkal jobb mint pár éve...

Valóban akinek van ilyen gyermeke,vagy dolgozott ilyen gyerekekkel az elég nagy biztonsággal kiszűri ezeket a gyerekeket.

Én az autista gyerekeket is fel szoktam ismerni általában,az én fiamnál 3-4 éves korában még eléggé autisztikus dolgok is voltak,lábujjhegyen járt,öltözködésben,megszokott dolgokban ha nem úgy volt valami ahogy megszokta, akarta akkor aztán volt cirkusz,még elvétve most is vannak ilyen dolgai,de talán nem annyira mint pár éve.Egyszerűen néha megközelíthetetlenül leragadt számomra teljesen értelmetlen hisztiknél,indulatkitöréseknél.

Az óvónénik azt mondták,hogy most örülnek neki,hogy már "rossz" ,mert egy-két éve teljesen külön játszott,sorokba rendezgette a kisautókat .

TE is azt tapasztalod,hogy a fejlesztés hatására javulnak a dolgok ,vagy csak azért javulnak ,mert hozzájuk idomulunk,megtanultunk az ő nyelvükön hozzájukszólni ?:-)

Abszolút CSAK attól javult, hogy mi igazodtunk és mások is!

Persze, használunk autizmus-specifikus eszközöket, attól is van némi javulás (pl. az evésben óriási eredmények vannak, most már minden nap eszik az oviban valamennyit, új ételeket kóstol meg - ez nálunk hatalmas eredmény!), illetve nem ragad le órákra egy-egy tevékenység mellett, mert rájött, hogy lehet más dolgokat is csinálni.

Az oviban van mellett gyógypedagógiai asszisztens, hatalmas segítség.

Az oviban a gyerekek meg valahogy ösztönösen érzik, hogy kell vele bánni. Megtanulták, hogy nála nem jó, ha egyszerűen játékba kezdenek vele, mert azt nem érti, hanem előre megbeszélik, tisztázzák, hogy mi a játék lényege, és most már nagyon jól el tudnak játszani együtt. A konfliktusokat is most már önállóan oldják meg. Én azt mondtam a szülőknek, hogy az integráció a "normális" gyerekek számára is kedvező, mert olyan kommunikációs módokat tanulnak meg a lányom által, amire később nem nagyon lenne lehetőségük, és ezt később, felnőttkorban is tudják majd kamatoztatni. Végül is nem árt, ha 5-6 évesen megtanulják, hogy ha valamit próbálnak megmagyarázni a másiknak, de nem érti, akkor másképpen kell közelíteni - erre sok felnőtt sem képes! És tényleg, olyan dolgokat látok, hallok, hogy ha egyik nap van egy konfliktusuk, mondjuk az egyik játékon összevesznek, akkor másnap már úgy játsszák, hogy ne legyen belőle konfliktus, megkeresik a legjobb megoldást, a win-win pozíciót. :) Komolyan mondom, kéne olyan kommunikációs tréningeket csinálni, ahol asperger-szindrómásokat eresztünk össze "normálisakkal", vagyis neurotipikusokkal (így mondják az aspi-kultúrában a nem autistákat :), mert ők azt vallják, hogy ők másképp normálisak). A lényeg, hogy rengeteget lehet tőlük tanulni, kölcsönösen tanulnak egymástól.

És elképesztő, hogy a kicsi gyerekeknek milyen jó érzékük van ehhez, főleg a lányoknak!

(Nem olvastam végig a válaszokat, csak a kérdező megjegyzéseit.)

Az örökbefogadás egy speciális élethelyzet, és szerintem sokkal több empátiát kíván a szülőktől, mint ha valaki a sajátját neveli. Az a baj, hogy nálunk még mindig ez valahogy tabutéma, pedig a legjobb az lenne, ha az örökbe fogadó szülők mernének kérdezni, felkeresnék azokat a szakembereket, akik az egész életüket az örökbefogadás szereplőinek istápolására szentelték, vagy akár önsegítő csoportokat alkotnának.

Mert itt is több olyan kérdést olvastam, hogy „rossz, kezelhetetlen az örökbefogadott gyerekem, mit csináljak”, és erre sokan azzal jönnek, hogy „hát, bizony a gének”. Azt kellene megértenie mindendinek, hogy az örökbefogadás során speciális problémák lépnek fel a családokban, de ezeket lehet kezelni, ha felismerik, és fel vannak rá készülve.

Az hagyján, hogy a gyerek óriási traumát hordoz már ilyen kis korban is, de a szülőknek is megvan a maguk „reccsenésük”: hiszen nem lehetett vér szerinti gyerekük. A felvázolt esetben én pl. el tudom képzelni, hogy apuka nem tudta feldolgozni, hogy nem lehet „saját” gyereke, és ezért nem tudja elfogadni a kislányt.

Márpedig még azoknál is ott lebegnek a „szellemek”, akik normálisan fel tudják dolgozni ezt a traumát. De akkor is a szülőkben ott motoszkálhat, hogy „bezzeg, ha vér szerinti gyerekem lenne, az nem lenne ilyen szófogadatlan” – ahogy a másik oldalról (persze nyilván egy négyévesnél még nem így konkrétan): „bezzeg, az „igazi” szüleim sokkal jobb fejek lennének velem”.

Egyékbént pedig, ha ahogy írod: „Amióta kivették az intézetből lépten-nyomon hangoztatják, hogy milyen rossz, engedetlen, szófogadatlan, nevelhetetlen.”, és ezt a gyerek is hallja, akkor nem nagyon kell csodálkozni, ha egyre rosszabb lesz a helyzet – és ehhez semmi köze, hogy valaki örökbefogadott-e, mert minden „normális” gyerek egyre rosszabb lesz, ha folyton azt mondják neki, hogy az.

Ha tudsz tanácsot adni a szülőknek, vagy olyan viszonyban velük, két dolgot tehetnél:

– ajánld nekik/vedd meg nekik Joyce Pavao: Az örökbefogadás háromszöge c. könyvét. Nagyon jó, egy pszichológusnő írta (maga is örökbefogadaott, és fogadott örökbe gyerekeket, és 40 éve ebben a témában dolgozik), életből vett példákkal van tele, és az örökbefogadások minden szereplőjének szemszögéből tárgyalja a dolgot, ráadásul a gyerekekkel különböző életkorban külön foglalkozik, pl. Az örökbefogadott gyermek – újszülöttkortól 8 éves korig stb.

[link]

– Próbáld meg ajánlani nekik, hogy keressenek fel egy örökbefogadással foglalkozó egyesületet, ilyen pl. Bp-en a Mózeskosár Egyesület. A honlapjukon látható, milyen programjaik vannak, egyéni tanácsadás, klub stb. (Van több ilyen nonprofit egyesület is, de én őket ismerem, róluk tudom, hogy nagyon elkötelezettek és segítőkészek, mindemellett ők foglalkoznak Mo-n a legrébben ezzel a témával.)