Volt már olyan, hogy annyira kikészített a gyereked viselkedése, hogy legszívesebben ott hagytad volna a fenében?

egyetértek az elsővel, igenis meg kell próbálni kideríteni a mögöttes okoat, mert talán másfél célzott módszereket kell majd alkalmazni a kicsinél, ami hozhat javulást.

és nektek se ártana vele tartani, mert erre így rá fogtok menni.

amúgy volt, hogy én is annyira kibuktam a miniterroristáimra, hogy tudtam, nem nyithatom ki a számat, mert baj lesz - úgyhogy inkább átvonultam a másik szobába pár percre, míg lenyugodtam. De általában tudják, hogyha elfehéredek a dühtől, akkor túllőttek a célon, és akkor meghunyászkodnak. Mondjuk én nem merem magam az ordítozásig jutni, a nagyobb talán kétszer-háromszor hallott igazán mérgesen kiabálni, a kicsi egyszer. De én utána úgy szégyelltem magam, hogy azóta nagyon vigyázok... és szerencsére nincs is rá szükség. Persze van, hogy fel kell emelnem a hangom, vagy hogy igen csúnyán nézek, meg pörölni is szoktam velük, de ordítozni nem.

Elhiszem, hogy másnak más a tűrőképessége, meg mi is emberből vagyunk, úgyhogy nem elítélésből írtam, ne érts félre! Egyszerűen csak én ilyen vagyok.

Sztem ne hagyjátok annyiban, próbáljatok meg keresgélni, hátha lesz egy szakember, egy módszer, egy terápia ami segíthet. Abba is gondolj bele, hogy 6 éves kor körülre a gyerekek egyénisége nagyjából fixálódik. Még van lehetőségetek finomítani rajta....

Nekem a tesóm volt ilyen gyerekkorunkban, hogy akkor volt "boldog", ha meg tudta mérgezni a hangulatot a családban... Addig-addig piszkálódott, meg jöttek a műbalhék, míg a végén már mindenki haragudott mindenkire. Ugyanez volt, amit leírtál, hogy a következő pillanatban már úgy van (ő legalábbis), mint ha az égvilágon semmi se történt volna..., és az oviban / suliban angyal volt.

Nála nem találtak semmi problémát, pedig sokáig kellett neurológiára járnia a születése körülményei miatt. Most vagy nem vizsgálták meg jól sose, vagy alapból ilyen természetű. Csak azért írom, hogy vannak ilyen gyerekek, akik elvileg problémamentesen is kvázi elviselhetetlenek.

A tesómnál maradva, felnőttként azért jobb a helyzet, de hát az nálatok még igen messze van :(. Ne add fel, kell lennie szakembernek, aki tud hozzá "használati utasítást" adni.

Bár nekünk más jellegű "problémánk" van, de sajnos az öntörvényűség, a hiszti, néha még agresszió is mindennaposak voltak.

Azt kell mondanom, hogy szépen lassan ki lehetett tapasztalni, hogy mi a gyerekhez a "kulcs". Jártunk pszichológushoz, sokat beszélgettem hasonló gondokkal küzdő családokkal és egyszerűen "megtanultam" a gyerekem kommunikációs módját.

Rá kellett jönnöm, hogy nem benne van a hiba, mert egyszerűen nem érti a mi kommunikációs módjainkat, nekünk kell alkalmazkodni hozzá. Azóta egészen látványos eredményeket értünk el, néha egyik napról a másikra következett be teljes pálfordulás a viselkedésében - pozitív irányba.

Úgyhogy én azt tudom tanácsolni, hogy próbáld megérteni a gyereket, figyelj arra, hogy vajon mit ért meg a viselkedésedből, hogyan értelmezi - nagyon nehéz, tudom! De hidd el, hogy egyáltalán nem biztos, hogy amit mi egyértelműnek veszünk, az a gyerek számára is az! Ráadásul minden gyerkőc más, ezért minden szülőnek egyénileg kell kitapasztalnia a dolgot, kialakítani a "közös nyelvet" a gyerekkel.

De működik! (Néhány hónap alatt tudtunk nagyon látványos eredményeket elérni! A pszichológust mindenképpen javasolnám, mert az is jót tett.)

Még egy ötlet: az ilyen gyerekeknél a kognitív pszichológiát szokták javasolni, vagyis a jutalmazást, a pozitív viselkedés megerősítését. (Nálunk bevált!) Nem a büntetés, a szidás, a kiabálás segít - az sajnos csak olaj a tűzre. Nagyon pontosan meg kell határozni a gyerek számára, hogy mik az elvárt viselkedésformák, és ha azt követi, akkor jutalmazni. Nem másnap, nem a következő héten, hanem aznap. Minden nap kaphat kis jutalmakat, amikről tudja, hogy miért kapja. Fontos, hogy csak az adott viselkedéshez kötődjön a jutalom, tehát ha pl. megbeszélitek, hogy ha a boltban nem hisztizik, akkor kap csokit, és nem hisztizik, de mondjuk elszalad, akkor az nem számít, mert az nem volt benne a megállapodásban. Ha nincs hiszti, van csoki! Ha van hiszti, nincs csoki. A gyerek ezt megérti. Aztán amikor ezt már rögzült, akkor jöhet a következő "feladat", hogy akkor kap csokit, ha nem szalad el tőled.

Ezek csak példák, de remélem, így érthető. Kicsit olyan, mint az idomítás, de tényleg működik! Mi komoly óvodai agressziót számoltunk fel ezzel a módszerrel. Nem mondom, hogy nincsenek "balesetek", de nagyon ritkán.

A másik jutalmazási lehetőség, hogy nagyon vágyik pl. egy játékra, és akkor meg lehet beszélni, hogy minden előre megbeszélt pozitív viselkedésért kap "piros pontot", és mondjuk 20 piros pont után megkapja a játékot. (Persze lehet ez bármi, napocska, nyomda, csak fontos, hogy lássa, ahogy gyűlnek a jó pontok).

Lehet "vegyesen" is alkalmazni a jutalmazási rendszert, ezt is kipróbáltuk: a gyerek minden jó viselkedés után választhatott, hogy azonnali jutalmat szeretne (tehát pl. édességet, kis meglepetést), vagy inkább gyűjti a pontokat a vágyott játékhoz. A lányom 5 évesen el tudta dönteni, hogy mit szeretne, volt, hogy az egyiket választott, volt, hogy a másikat. Számolta, hogy mennyi van még hátra addig, amíg megkapja a játékot. Mindig nagyon fontos tudatosítani, hogy a jutalmat miért kapja! És ha nem viselkedik jól, akkor azt is, hogy miért nem kapja! De tényleg lényeges, az egészet el lehet szúrni, ha olyanért "bünteted", amit előre nem tisztáztok le.

A fenti módszer nálunk néhány hónap alatt vezetett látványos eredményre. Közben pedig megtanultam a gyerek "működését", kommunikációs módját és azóta sokkal-sokkal jobban kezelhető minden területen, akár jutalmazás nélkül is.

Próbáljátok ki! :)

Mennyi idős korában vittétek a nevelési tanácsadóba? Lehet, hogy akkor még úgy látta a pszichológus, nem tudja terápiás munkába bevonni a gyereket. Őszintén szólva akkor sem volt rendes dolog így elengedni titeket, legalább rendszeres szülői konzultációt fel kellett volna ajánlani.

Menjetek vissza, esetleg az óvodában vagy más ismerősöktől érdemes érdeklődni, hogy a Nev.Tan.-on belül melyik pszichológusnak van tapasztalata a tietekhez hasonló problémákban.

A mi intézményünkben hivatalosan nem, de a gyakorlatban mégis lehetőség van ilyen személy szerinti megkeresésekre. Hátha ti is szerencsével jártok.

Szülőként kérheted a területileg illetékes Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértői és Rehabilitációs Bizottság vizsgálatát. Hosszú a várakozási idő, de ott több szakember megnézi és pontosan meghatározzák, hogy milyen típusú és mennyi fejlesztésre lesz szüksége a gyermeknek.

Itt megtalálod, hogy hová tartoztok területileg, felhívod őket, kitöltesz egy papírt és kapsz majd egy időpontot.

[link]

Ez az egyetlen hivatalos útja a diagnózisnak, megkerülhetetlen (bennünket az óvoda küldött, de a szülő is kezdeményezheti a vizsgálatot).

Nézz utána, hogy

Kérd a vizsgálatot, de addig is ne hibáztasd magad!

A tiédnél sokkal "egyszerűbb" gyerekek mellett is vannak az az embernek néha nagyon csúnya gondolatai.

időnként én is igencsak visszakívánom a "régi szép időket", mikor az volt az elv, hogy a gyereket csak látni lehessen, hallani ne, a szülő utasított, és ha a gyerek vitatkozni próbált, hát kapott egy nyaklevest, "csak csontja ne törjön".

Közben persze tudom, miért nem így nevelem a gyerekeimet, és hogy a pillanatnyi könnyebbség (adott konfliktus gyors és számomra kedvező lerendezése) milyen rossz következményekkel járna hosszútávon. Azért néha elábrándozom, pont mint a nörszről, akinek anno a Dallasban csak úgy odaszóltak, hogy "Kérem, vigye föl a gyereket!" Pedig igaziból azt sem szeretném, hogy egy alkalmazott nevelje a gyerekeimet.

Szerintem ne legyél elkeseredve.

tanuld meg ignorálni!

vegyél füldugót , videókamerát, vedd fel játszd neki vissza röhögd ki aztán szard le!

bonts ki egy üveg sört és ha nem hagyja abba öntsd pofán vele!