Az én felfogásommal van a gond?

Egyik unokaöcsémmel volt hasonló gond. Ő mondjuk napközis, ott kell leckét írni, de midnig negatívat kapott, mondhatni magába forduló lett otthon.

1-2 hete megdícsérte a tanító néni, hogy valamit nagyon ügyesen megcsinált, még az üzenőbe is beírta, na ettől olyan erőre kapott a gyerek...

Szerintem nagyon fontos az ösztönzés, én is hármas voltam angolból mindig, elsőtől tanultam. Utáltam a tanárt is, ő is engem. Aztán egyszer megdicsért, onnantól csak ötösöket írtam, nagyon sokat tanultam.

Középsuliban töriből volt így, mindenki szarul állt, kemény tanár volt. Egyszer azt mondta, látja értelmét engem elküldeni egy előadásra 56-ról, jegyzeteljek, aztán majd előadom az osztálynak. Annyira ösztönzött ez a kis belém vetett bizalma, hogy rengeteg törit tanultam onnantól kezdve.

Nekem is ilyen tanáraim voltak, és el is érték, hogy megutáljam a tanulást, sőt, nem is tanultam kb általános negyediktől...akkor kezdődött a dolog, mikor az osztályfőnök el akart küldeni szakemberhez, mert szerinte figyelemzavaros voltam...a többi gyerek istenként nézte őt az órán, én meg nem...többe közt azért, mert nem mondott újdonságot, és untam az óráit. Minden hónapban csinált egy versenyt, aki a legjobb volt, jutalmat kapott. Decemberben minden nap végén, a legjobb gyerek választhatott egy ajándékot az adventi naptárból, és nekem minden nap elmondta, hogy miért nem kapok aznap semmit. Pedig nagyon szerettem volna én lenni a legjobb, tanultam, figyeltem, jelentkeztem, gyűjtőmunkát csináltam, szorgalmit írtam...tényleg mindent megtettem, amit egy negyedikes gyerektől el lehet várni, mégis én kaptam az utolsó ajándékot. Aztán év végén egy másik lány kapott jutalmat az évzárón, pedig én voltam több tanulmányi versenyen, és jobb helyezéseket értem el, mint ő. Zokogva mentem haza, és onnantól nem érdekelt az egész. Persze, mivel mindig is többet olvastam a korosztályomnál, és a fejem is elég jó, az órán hallott dolgokból simán megírtam minden dolgozatot, hármasom csak akkor volt, ha beteg voltam, vagy ha a tanár úgy döntött év elején, hogy ha megszakadok se ad jobbat hármasnál.

Nyolcadikban megkaptam a matektanártól, hogy még ha valamilyen csoda folytán fel is vesznek abba a suliba, ahova szerettem volna járni úgyis kibukok az első félévben, mert egy csődtömeg vagyok. Nemhogy felvettek, de én írtam a második legjobb felvételit, és első voltam a rangsorban is. Kilencedik félévkor pedig önelégülten mutattam a tanárnak a majdnem kitűnő bizonyítványt...Persze nehogy már jó legyen alapon érettségi előtt is megkaptam, hogy ne számítsak hármasnál jobb átlagra, mert képtelenség, hogy az én hozzáállásommal ennyit is elérjek, az is szinte kitűnő lett.

persze nem tanultam, mert nem érdekelt, de az évek alatt az érdektelenség mellett megjelent az "azért is megmutatom, hogy nekem van igazam" dolog, bár a kettő üti egymást, nálam mégis ez segít, hogy elérjem, amit akarok az élet bármilyen részén.

Most végre olyan dolgot csinálok, amiben sikereim vannak, és el is ismernek. De ha a szüleimtől nem kapok bíztatást, nem jutok el eddig.

Sziasztok! Hű, nagyon örülök ennek a témának, mi iskolaválasztás előtt állunk, és rettegek attól, amiket leírtatok. A gyerekemmel már az oviban is „gondok” vannak, mert van saját véleménye a világról (bizonyára elfogult vagyok, de az tény, hogy nagyon értelmes, és nincs semmilyen „figyelemzavara”, nem hiperaktív, órákig képes hallgatni, ha mesélek neki vagy a kertben felfedezéseket tenni, vagy valami érdekes dolgot csinál).

A környékbeli iskolákban már az óvodásoknak is foglalkozásokat tartanak (nyilván így akarják kiválogatni a gyerekeket, mert még a körzetes iskolába sem fér be mindenki), és mikor mi elmentünk az első ilyenre, kiderült, hogy 60 gyereknek tart a két leendő tanítónő „foglalkozást”, amin a szülők nem lehetnek bent. Namármost a 60-ból egy gyerek volt, az enyém, aki többször is kijött, hogy elmondja nekem, hogy neki ez nem tetszik, „a tanító néni olyanokat kérdez, amik mindenki számára nyilvánvalók” (pl. mikor hordunk kesztyűt vagy fürdőruhát). Persze mondtam neki, menjen vissza, semmi gond, a tanítónő nyilván nem tudja, ők mit tudnak, meg akarja ismerni őket blabla, meg hátha lesz érdekesebb dolog is. Vissza is ment, de odajött hozzám egy iskolai alkalmazott, és a fejét csóválva kérdezte, hogy hány éves a gyerek, mert úgy tűnik, még nem iskolaérett…

Hát szerintem ez nevetséges. Egyrészt miért várják el egy óvodástól, hogy szívesen üljön 60 ismeretlen közt, másrészt még majdnem egy év van a sulikezdésig, addigra kell „iskolaérettnek” lenni, harmadrészt nem is mondták nekik, hogy nem szabad kijönni, az ajtó is nyitva volt (a szülők onnan kukucskálhattak befele, mint az állatkertben). Persze, erre sokan nyilván azt mondják, rohadt elfogult vagyok a gyerekemmel, de basszus, nem normális egy gyerektől, hogy ilyen esetben kijön, és közli a szüleivel, hogy neki ez nem jön be? (Halkan jegyzem meg, hogy az összes nyavalyás „iskolaérettségi” teszten szuperül teljesített mindig is, míg volt ott olyan gyerek, akiről tudom, hogy mindenféle fejlesztésre cipelik szegényt folyton ezek miatt.)

Ezért én nagyon félek az iskolától, mert tudom, hogy a gyerekem nem könnyen betörhető (amilyen egyébként én voltam, zabszemmel seggemben kitűnő tanuló), hanem egy szuverén lény, akit minden érdekel, aki mindent megért, és elfogad, ha normálisan, szeretettel, odafigyeléssel foglalkoznak vele. Ám ha nem, akkor megmondja a véleményét.

Bocs a hosszú kifakadásért, a téma felvetőjével teljesen egyetértek, igenis kellene tudni kezelni az egyéniségeket, és rá kellene jönni végre, hogy a pozitív visszacsatolás előbbre visz, mint a negatív – sőt, tovább megyek, hogy mindenkinek megvan az a terület, ahol szuper tud lenni, és az alsó tagozat célja, hogy megszerettessék a gyerekekkel a tanulást.

Ehelyett már az óvodában „kompetenciaalapú oktatási program” van. Nevetséges.

A következőkkel van nagy baj:

1. A pedagógusoknak gőzük nincs az úgynevezett differenciált fejlesztésről, ami arra lenne jó, hogy minden gyereket saját magához képest fejlesszenek a maximumra. Mit akarunk enélkül például az integrált SNI-s gyerekekkel csinálni?!

2. Van néhány kritikus készség. Ezeket az antropológiai optimumig kell fejleszteni. Ilyen pl. az írás. Ha a kislányod otthonra írásfeladatot kap, amit meg kell csinálnia, az például lehet teljesen indokolt. Ez csak egy példa, van még néhány ilyen, aminél jogos lehet, hogy "be kell illeszkednie a rendszerbe" (mondjuk ez egy elég hülye kifejezés erre). Ha ilyen van, akkor neked kell elfogadnod, hogy kell otthon is gyakorolni. Valamennyit. De ez nem azt jelenti, hogy vedd át a pedagógus feladatát.

Utolsó válaszolónak:

Számomra is megdöbbentő, hogy 60 idegen kisgyereket idegen felnőtt irányítása alatt kérnek együttműködésre. Viszont néhány dolog az iskolaérettségi vizsgálatról:

Az iskolaérettségi vizsgálatot egy olyan tesztrendszerrel vizsgálják, ami azoknak a készségeknek a fejlettségét nézi, amelyek nélkül NINCS sikeres iskolai szereplés.

Ezek közül az egyik a szocialitás. Lehet, hogy egy kisgyerek remekül számol, szépen rajzol betűelemeket, tud következtetni stb. Ha azonban nem követi az akár idegen felnőtt utasítását feladathelyzetben, nem tud várni a sorára (mivel tudja a választ, bekiabálja), otthagyja az egészet, mivel unalmasnak találja, akkor az a gyerek nem iskolaérett.

A ti esetetekben ezt kimondani egy ilyen nagylétszámú foglalkozásnál nagy hiba volna. Azt kell tudni, hogy normális létszámú gyerek esetén hogyan viselkedik a kicsi feladathelyzetben.

Attól még egyáltalán nem lesz roncs a gyereked, ha naponta egy órát otthon gyakorolsz vele. Jót tesz neki is, és neked is, mert erősíti a kapcsolatotokat. Jól írj az egyik hozzászóló, neki ártasz, ha nem kényszeríted rá. Később, majd amikor egyetemre megy, akkor majd összeomlik, mert nem tud olyan mennyiségben és intenzitással tanulni, mint ami ahhoz a szinthez kell. Jól mondja a tanár is, vagy megtanulja ezt a fegyelmet, vagy szenved. Később pedig te fogsz majd szenvedni. Ez egy természetes folyamat, persze, hogy nagy az ellenállása a gyereknek, hiszen ha rajta múlna, akkor sosem tanulna, hanem legszívesebben azt tenné, ami éppen akkor tetszik neki.

Nem kell kétségbeesned, nyugodtan gyakoroltasd csak, neked legyen több eszed.

A 06:15-ös válaszolónak írok én, aki hőbörgött a 60 gyerekes csoportos foglalkozás miatt.

Köszönöm, amit írtál, igazad van a szociális érettséget illetően. Nekem mégis az az érzésem, hogy egy ilyen szituban sok gyerek csak azért nem mozdul a helyéről, mert be van szarva, hogy nem szabad.

Egyébként nálunk nem arról van szó, hogy bekiabál, mert tudja a választ, inkább nem is jelentkezik, mert úgy érzi, nem érdemes.

Az óvodai tapasztalatok szerint (ahol volt szerencsénk és néha „szerencsétlenségünk” 5 óvónővel is megismerkednünk, mert folyton cserélgették őket) a gyerekem egyeseknél „jól működik”, másoknál nem, ezért nem arról van szó, hogy senkinek nem fogad szót, hanem hogy „megválogatja kinek”. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, és sokan azt mondjhatják erre, hogy neveletlen, mert a gyerek dolga a kritikátlan engedelmesség a nagy felnőtteknek, de én azt gondolom, ha van olyan pedagógus, aki tudja kezelni, akkor tán nem itt van a gond.

Érdekes módon azokkal működik együtt, akiknél világos, konzekvens szabályok vannak, de szerettel fordulnak a gyerekek felé, és ezeknek nincs szükségük ordibálásra – akik viszont megengedőbbek, aztán néha ráüvöltenek a gyerekekre, ha rosszat csinálnak, nos, ezeket nem bírja. És bevallom, szerintem igaza van. Persze tudom, hogy egy gyereknek tisztelnie kell a felnőtteket, és nem adhat hangot a véleményének minden esetben…

A topik közvetlen témájához még: írtátok a waldorfot, mint alternatívát. Szerintem ahhoz kell egy kemény elhivatottság a szülők részéről. Viszont sok más iskola is van, ahol normálisabban állnak a gyerekekhez, pl. a Kincskereső, Montessori, Gyermekek háza stb.

Nekem egy olyan elképzelésem van az iskola alsó tagozatáról (bár ez nyilván utópia), hogy ott a gyerekek egy „tyúkanyó” típusú tanítónő „szárnyai alatt” jól érzik magukat, és akkor tulajdonképpen ragad rájuk a tudás.

Azt nem tudom, hogy mennyit kell otthon tanulni egy alsós gyerekkel, de abban biztos vagyok, hogy a jó pedagógia a dicséreten alapszik.

miért kell nagy elhivatottság a waldorf-hoz?

tényleg kíváncsiságból kérdezem, mert ovi választás előtt vagyunk és minden vélemény érdekel, mert eddig a waldorf volt nálunk a nyerő, de most kicsit megijesztettél

Az utolsó válaszolónak/kérdezőnek:

Nem te tettél fel itt kérdést a Waldorf-ovikkal kapcsolatban pár napja? Oda én írtam az első választ, nem saját tapasztalatom, de elég közeli barátoké. Ne ijedj meg, tök jó szerintem szuper az ilyen óvoda! :)