Mi a véleményetek az elektív mutistákról?

Láttad a Big Bang Theoryt? Itasd le!

Noss ez komoly problémának látszik. Orvosi segítségre gondoltál már?

Igen tudom, hogy a gyógyszerek ijesztőek lehetnek, és nem is vagyok a híve, de néha mint ennél a problémánál is talán később a kislány megköszöni, mert normális életet élhetett.

Ezzel egyidejűleg érdeklődd meg hogy pszichológus/iáter kezelése célszerű e. Mert a gyógyszer a kémiáját a beszélgetés szakemberrel meg a lelkét teheti rendbe, és talán jobb esélyjel hagyható el a gyógyszer.

Én is ilyen voltam, de az én esetem nem volt túl durva, és nagyjából kinőttem. Óvodában tartott az az állapot hogy nem beszéltem és nem is játszottam senkivel, csak egyedül sétálgattam, rajzolgattam, volt olyan gyerek, aki azt hitte (és elmesélte otthon), hogy nem is tudok beszélni. Otthon, a család előtt meg csak úgy dőlt belőlem a szó.

Iskolában, alsóban már megszólaltam, de csak akkor ha muszáj volt, tehát pl. ha felszólított egy tanár (de magamtól sose jelentkeztem, pedig kitűnő voltam). Nagyon zárkózott voltam, barátaim nem nagyon voltak, bár a közös játékokba egyre inkább beálltam.

Felsőben sokat javult a helyzet, már simán beszélgettem az osztálytársaimmal, de még így is zárkózott voltam a többiekhez képest, de nem túl feltűnően.

Gimnáziumban meg már minden oké volt, bár továbbra sem kezdeményeztem szívesen (nem mentem oda idegenekhez, vagy kevésbé ismerősökhöz beszélgetni), de bárkivel elbeszélgettem, ha ő kezdte a társalgást.

Most egyetemista vagyok és szerintem már nincs velem probléma. Elég könnyen szerzek barátokat suliban, meg sulin kívül is, idegenekkel is bátrabb vagyok már, bár még mindig szorongok, ha ismeretlen emberrel kell beszélnem. De kívülről már szerintem senkinek nem tűnne fel, hogy milyen voltam gyerekkoromban.

Szóval én azt tudom mondani, hogy reménykedjetek, hogy kinövi. Azt olvastam, hogy a legtöbb esetben kamaszkorban elmúlik, vagy jelentősen enyhül. Nálam bevált (nem jártam semmilyen szakemberhez), fokozatosan egyre bátrabb, beszédesebb lettem.

Ja, még annyi, hogy az érzelmeimet nem szívesen fejeztem ki soha, még a szüleimnek, tesómnak se, pedig velük sokat beszéltem mindig. Egyszerűen nem "mertem" elmondani ha egy fiú tetszett (az szóba se jöhetett hogy én kezdeményezek egy kapcsolatban), ha szomorú voltam valami miatt, ha rajongtam valami sztárért. Ezeket mind magamban tartottam kamaszkoromban, egy barátnőnek sem mondtam el. Ez akkor elég rossz volt, de ma már ebben is javultam, főleg mióta van barátom. Anyukámmal, jó barátnőkkel is beszélek már személyesebb dolgoktól, érzelmeimről.