7 éves hiperaktív kisfiam nevelésére nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a családommal, ennek ellenére lassan úgy érzem feladom. Normális, hogy ezt érzem?

Ne add fel!

Most kerestem utána, ezt a bejegyzést már több, mint másfél éve írtam egy hasonló, hiperaktivitással foglalkozó topikhoz. Nagyjából benne van, hogy milyen volt a helyzet jó pár éve és milyen másfél évvel ezelőtt!:)

"Elolvastam 1-2 fórumtopikot a hiperaktív gyerekekkel kapcsolatban és való igaz, hogy elég negatív vélemények vannak benne a hiperaktív gyereket még fényképen sem látott szülőktől. Én viszont megkockáztatom, hogy megköveztetem itt magam:)

Nem vagyok pedagógus. Hiperaktív szülő vagyok, hiperaktív gyerekkel:) Mivel van két nagyobb, "hagyományos" gyerekem is (bocs, a normális gyerek kifejezéstől idegbajt kapok), a kis hiper-szuper már szinte az elejétől feltűnt, hogy más lesz. Először annak tudtam be, hogy magától értetődően minden gyerek más, de a legkisebb csemete tényleg érdekes dolgokat művelt. Az alvásigénye szinte a 0-val volt egyenlő, kezdettől fogva. Azt hiszem, bő 2 éves koráig nemigen sikerült átaludni egy éjszakát sem.

Amellett folyamatosan igényelte, hogy vele foglalkozzunk, iszonyúan mozgékony volt és hajmeresztően gyorsan fejlődött. Három hetesen már hasra és vissza fordult, 6 hónaposan biztosan ült és a mászást kihagyva, 9 hónaposan már saját lábán közlekedett. Folyamatosan hajmeresztő dolgokat művelt, nem győztük leszedni olyan helyekről, ahova egy akrobatának is művészet felmászni:) 24 hónaposan mind a 20 tejfoga kinn volt.

Iszonyúan érdeklődő volt, de a figyelmét tartósan csak 1-2 dolog kötötte le, amúgy semmi olyasmivel nem lehetett lekötni, mint a két testvérét anno. A képes mesekönyvek, meseolvasás, versikék szóba sem jöhettek, úgy vágta hozzám, hogy csak úgy koppant. A hiper-szuper, méregdrága fullextrás játékok ideig-óráig kötötték le, többet feléjük sem nézett. Viszont imádott mindent, amiből csinálni lehetett valamit. Festett, rajzolt, építőkockázott, stb.

Szó szerint három műszakos felügyeletet igényelt, mert egy percig nem maradt nyugton. A bevásárlás csak addig volt többé-kevésbé zökkenőmentes, amíg a babakocsiban ült, de kb. 2 éves korától nem lehetett beleültetni, mert úgy ordított, mint akit nyúznak. Onnantól kezdve kész rémálom volt bemenni egy-egy üzletbe, mert pikk-pakk lekapcsolgatta a hűtőket, felmászott mindenre, rohangált, zajongott, stb.

Akkor még azt hittük, hogy a társaságunk kevés neki, nem tudjuk kellőképp lekötni, majd az oviban más lesz. Tévedtünk! Az egyik óvónéni az első nap után majdnem szó szerint azt mondta nekünk, hogy a gyereket démon szállta meg, míg a másik azt, hogy talán kicsit sok neki az egész napos ovis napirend, hordjuk egy darabig csak délelőttönként, ugyanis olyan volt, mint aki osztódással szaporodik. Szinte a másodperc tört része alatt tűnt fel a legkülönbözőbb helyeken, amit nem vettem túl komolyan, elvégre egy gyerek első nap valahol vagy nagyon visszahúzódik, vagy cikázik, mert minden újdonságra egyszerre kíváncsi.

Közben egyre több "hiba" került felszínre: nem hajlandó a csoportos foglalkozásokon részt venni, nem hajlandó elfogadni, ha be kell menni az udvarról; nem hajlandó erre, nem hajlandó arra és elég vehemens dühkitöréseket produkál. Érdekes, hogy a dühkitörések mindig csak a "démonos" óvónéninél jelentkeztek, a másik óvónő tudott vele bánni. Közben persze mi is próbáltuk itthon "megnevelni", gondolván, biztos legkisebb gyerekként akár észrevétlenül is, de jól elrontottuk. Közben már mi is olyan fáradtak voltunk, mint a kutya.

Akkor vittük el szakemberhez, amikor a dühkitörése odáig fajult, hogy leszaggatta az összes függönyt az csoportban és bevágott egy kis széket a gyerekek közé. Elég agresszív tudott lenni, de arra nem volt példa, hogy ő más gyereknek kárt, vagy fájdalmat okozzon.

3 hónapig jártunk "szakikhoz", amikor megkaptuk azt a véleményt, hogy hiperaktivitás-gyanús. Kapott nyugtatót is, amit nem nagyon díjaztam, de a csoporttársai érdekében és persze azért is, mert végre mi is szerettünk volna picit lazítani, közel egy évig adtuk is neki. Közben pedig folyamatosan tanultuk helyesen nevelni a gyereket a gyerekpszichiáter és a gyógypedagógus nevelési tanácsai alapján.

Dióhéjban ami nagyon fontos pici korától:

- abszolút következetesség és rendszeresség. Először iszonyú buli lesz belőle, de megéri a fáradságot. Nálunk már egyáltalán nincs hiszti évek óta. Ha egyszer valami NEM, akkor nem, még akkor sem, ha másfél órát üvölt miatta.

A rendszeresség is fontos, mert a szabályokat nehezen fogadja el, így otthon azzal tudjuk a legtöbbet tenni, ha tartjuk magunkat ahhoz, hogy minden nap ekkor és ekkor reggeli, játék, séta, ebéd, vacsi, fekvés, stb. Másodperc pontosan úgysem nagyon tudunk megoldani semmit, de max. negyed-fél órás csúszásokat engedtünk meg magunknak és neki. Így később a suliban sem lesz (olyan nagy) gond, ha végig kell ülni az órát, vagy be kell menni az udvarról.

Tényleg sokkal intelligensebbek, mint a hagyományos gyerekek, így őket nem lehet csak egy "NEM SZABAD"-dal elintézni. Mindig el kell nekik magyarázni, hogy miért nem szabad. Ha rosszat csinál a büntetés az legyen, hogy megvonunk tőle valamit egy kis időre amit szeret. Pl. másnap nem nézheti meg a kedvenc rajzfilmjét. Ha emiatt hisztizik, akkor 2 napig nem nézhet rajzfilmet, stb. A túl drasztikus, vagy hosszú büntetés szintén nem nagyon szokott bejönni. Se kiabálással, se testi fenyítéssel nem érünk el náluk semmit, de ezt szerintem más gyereknél se nagyon támogatott nevelési mód...

Ha viszont dicsérjük, mert jól csinált valamit, akkor szárnyakat kap! Tehát dicsérni minél többet!

Tehát 3 éves volt amikor először jártunk szakembernél, 4 éves koráig kapta a Risperdal-t, azóta szabotáljuk a gyógyszert, gondoltuk fog menni anélkül is. 3 és fél évesen mentünk először fejlesztőpedagógushoz, hogy mire suliba kerül, sikerüljön a legalább fél óráig egy helyben megültetni.

Az ovit több-kevesebb sikerrel befejeztük, most 9 és fél éves, 3. osztályos iskolás a kisklapec. Az első évben, kb. 2-3 hónapra visszatértünk a gyógyszerezéshez, hogy megkönnyítsük a tanárnénik dolgát, mert szörnyen viselkedett az első néhány hétben. De közben ők is megismerték a gyereket, amellett kaptak egy kis gyorstalpalós kiképzést arról, hogyan kell a kis rebellissel bánni és azt hiszem most már sínen vagyunk. A második félévtől semmi gond nem volt vele. Ha nagyon kezdett tele lenni a hócipője, gond nélkül kiengedték a folyosóra rohangálni. Amit nem tudott elvégezni emiatt az órán, azt hazahozta és itthon megcsináltuk. Tekintettel arra, hogy iskolaotthonos a suli és nem hordják haza a cuccot, sokszor az elmaradt feladatokat hétvégenként pótoltuk otthon.

Hetente kétszer jár fejlesztő foglalkozásra a suliba, amellett mi is hordjuk télen-nyáron folyamatosan ahhoz a gyógypedagógushoz, aki 3 éves kora óta foglalkozik vele.

Mivel ezek a gyerekek a tartós figyelem hiánya miatt veszélyeztetettek, hajlamosabbak a tanulási zavarok (dyslexia, dysgrafia, dyscalculia) kialakulására, jobbnak láttuk, ha inkább előbb kap fejlesztést, mint később. Most normál iskolába jár, a fenti tanulási zavarok egyike sem áll nála fenn, de mint veszélyeztetettet, folyamatosan hordjuk fejlesztésre és a suliban is megkapja a fejlesztő foglalkozásokat. Biztos, ami biztos.

Egészen tavaly nyárig egy percet sem töltött tőlünk külön. Mindenhova kizárólag szülői felügyelettel mehetett, nem aludhatott a csoporttársainál, osztálytársainál sem. Gondoltuk, ha minden élethelyzetben mellette vagyunk, folyamatosan irányítjuk mit lehet és mit nem, amit nem lehet, azt miért nem, akkor jó úton fogjuk elindítani.

Biztos könnyebb lett volna néha egy-egy hétvégét, estét szabaddá tenni, hiszen nekem pl. az első gyerekem születése óta (18 éves voltam), nem volt egy gyerekmentes napom sem, így mire a kis hiperke harmadiknak megszületett nem mondhatom, hogy nem voltam hulla fáradt, mint szülő. De most azt mondom maximálian megérte.

Amíg 2-3 éves korában képes volt taccsra tenni akárkit agyilag és fizikailag, most annyira népszerű. Egy imádni való kis gazfickó lett belőle. Mindenki kedveli, szereti, keresik a társaságát, mind a szülők, mind a gyerekek, tanárok. Amikor egy-egy anyukával közelebb kerülünk egymáshoz és kiderül, hogy a fiam diagnosztizált hiperaktív gyerek, többnyire csak pislognak jó nagyokat és nem akarják elhinni.

Iszonyúan önfejű, de már meggyőzhető észérvekkel. Belenyugszik minden nagyobb buli nélkül, ha valamiért nem az ő akarata érvényesül.

Tavaly nyáron már odáig jutottunk, hogy simán el mertem engedni egyedül a közeli játszótérre (oké, félóránként felhívtam:)), és nem kötöttük a hátára magunkat, ha valamelyik osztálytársának az anyukája meghívta szülinapra, stb.

Suliba még nem engedjük egyedül, de egy-két közelben lakó, biztonságosan megközelíthető osztálytársához igen. A monotóniatűrése is nagyon jó ahhoz képest, amilyen volt. Amíg korábban egy négy soros versikét nem lehetett neki elolvasni, most már másodjára olvassuk a Harry Potter hét kötetét úgy, hogy 30-60 oldalas fejezetek is vannak benne. Ilyenkor nem mindig tud megülni a fenekén, sokszor tornázik közben, vagy mászkál, de tudom, hogy közben figyel, mert, ha visszakérdezek, simán képben van. Így nem zavar, ha balettozik, amíg én olvasok:)

A magam részéről csak azt tudom mondani, hogy amennyire korábban még kétségbe voltam esve, mert nem tudtam mit és hol rontottunk el, később agyilag voltam tropára menve, mert nem tudtam meddig tart még a "vesszőfutás" a gyerekkel, mikor lesz végre bulimentes időszak?!

Ma már csak azt tudom mondani, hogy egy ilyen gyerek ajándék. Rengeteget tanulhatunk tőlük. Legfőképpen azt, hogy ne akarjuk a saját képünkre faragni, nevelni őket, hanem hagyjuk kibontakozni a saját egyéniségüket. Figyeljünk rájuk oda, mert képesek szembesíteni saját hibáinkkal és sokkal jobbá tenni bennünket.

Semmibe ne gátoljuk és ne korlátozzuk, ha nem okoz vele senkinek galibát, de ne is hagyjunk rá semmit, amivel bárkinek kárt okozhat. A logikája és a kézügyessége elképesztő. Ha a szöveges értékelését jegyekre konvertálnám, akkor most 4,5-es átlagú tanuló. Matekból amíg a többi gyerek bukdácsol, ő egyből átlátja az összefüggéseket.

Hogy mennyi a hiperaktivitásban az öröklött és mennyi nem, azt nem tudom, de tény, hogy a gyerek dettó ugyanolyan, mint én voltam anno. Akkoriban még nem volt "divat" a hiperaktivitás, így nem tudom hogyan könyveltek el a tanárok?! Azt tudom, hogy a nagy részük magától rájött hogyan lehet velem bánni, mert komolyabb magatartási problémám nem volt, annak ellenére, hogy sokszor felálltam az óra közepén és kimentem, vagy haza:) Tanulási zavarom sosem volt, sőt. De szerintem (nem akarok bírálni semmit), a mostani tanulási zavarok a szeszélyen változó oktatási rendszernek köszönhetőek...

Azzal sem volt sok baj, hogy túlzott mozgásigényem volt, mert elmentem naponta 2-3 edzésre, plusz a suliban a tornaóra és elég is volt:) Egyszerre jártam atlétikára, tájfutásra és szertornára.

A mozgásról viszont beugrott, hogy a túl gyorsan fejlődő gyerekeknek nem árt gyógytornára járni, hiszen azzal, hogy egyes fizikai fejlődési szakaszokat átugranak (mint pl. az én fiam a mászást), egyes izomcsoportok nem fejlődnek ki megfelelően. Ezt most pontosan nem tudnám leírni, de egy gyógytestnevelő igen. Amit ajánlani tudok hiperaktív gyerekeknek: a küzdősportok. Minden egyes izomcsoportot megmozgat, levezeti a fölösleges energiát. Nem csak testileg, de szellemileg is fejleszt. Önfegyelemre szoktatja a gyereket és egyáltalán nem hozza ki belőle az agressziót, mint ahogy sokan hiszik."

A bejegyzés óta eltelt másfél évről még pozitívabban tudok beszámolni. Már a külső fejlesztőpedagógust elhagytuk, a 11 éves csemete 100%-ig megbízható, egyedül jár suliba és már táborozni is engedtük. Tavalyelőtt még csak úgy mehetett táborba, hogy reggel elvittük, este hazahoztuk (ettől függetlenül az új helyzet kihozta belőle a "kisördögöt", így a tábor csak 4 napig tartott, inkább hazahoztuk. Tavaly a tábor félidejéig ment hozom-viszem, a másik felében már végig ott is maradt az alvást is beleértve. Most már a tábor elejétől a végéig ott lehet, tudom, hogy semmi probléma nem lesz vele.

Sokáig tartott, mi is kaptunk "megbélyegzést", meg célzásokat a szülői/nevelői képességeinkre, sokszor mi is kétségbe vontuk azokat, de úgy látszik mégiscsak jól csináltuk a dolgokat, mert a csemete a suliban is felkapaszkodott a rebellis kategóriából a kedvenc kölkök közé, mindenhol és mindenki szereti, pedig fiúgyerek lévén imád benne lenni a balhékban:) Az idén, 4. év végén 2 db négyese lett csak, a többi 5-ös. Tehát a tanulási zavar sem bukkant fel később sem.

Mi is azt hittük néha, hogy sose lesz vége, de az a néhány pokoli év már most távolinak tűnik és bár akkoriban igencsak el voltunk keseredve sokszor, megérte!

A néhány hónapos gyógyszerezést sem bántam meg, mert először tényleg szükség volt rá ahhoz, hogy szót értsünk vele. Ráadásul pont úgy hatott, ahogy kellett: nem szedálta a gyereket, nem lett aluszékony, dekoncentrált, viszont visszafogta az agresszióját és némileg nőtt a türelme is. De igyekeztünk minél előbb leállni vele, mert a gyógyszerezés nem megoldás.