Csak én érzem úgy, hogy egyszerűen nem bírom tovább?

Javaslom, hogy fordulj szakemberhez, nevelési tanácsadóhoz!

Nálunk is hangos az élet, na de a 2 gyerekem közül csak 1 neurotipikus. Ha csak ő van otthon, minden nyugisabb. Nem normális, hogy egy egészséges gyerek kezelhetetlen legyen. Nem azt mondom ezzel, hogy vele van a baj, hanem hogy veletek.

Gyerepszichológus.

Egyik rokon gyereket is elvitték a szülei pszichológushoz, a részleteket nem tudom, de biztos, hogy az volt az egyik tanácsa, hogy ne ordítozzon az anyuka, mert érdekesmód hirtelen abbahagyta. Korábban ugyanis szerette kiengedni a hangját.

Keress fel egy nevelési tanácsadót. És azért.. néha gondold magad a helyébe. Neked sem lenne jó, ha minden miatt ordítanának veled.

Ne értsd félre én is ezen mentem át, csak 4 és 2 évesekkel. Rájöttem, hogy minden miatt szólni, feleslegesen stresszelni, elvenni mindentől a kedvüket f*szság. Nem sok olyat tud csinálni egy gyerek ami hű de karasztrófa.

Kiöntötte? Semmi baj, feltöröljük.

Hisztizik? Jó, majd abba hagyja.

Nem kell neki? Akkor nem.

Azóta sokkal jobb nekik is. Rájuk szólok, de akkor amikor kell, nem mindig. Ők is csak emberek akiknek van rossz napja, akik nem szeretik a folyamatos cseszegetést, akiknek ugyan úgy van véleménye és igénye (és nem mindig az amit a who meg egyéb oldalak írnak vagy amit én az ő igényének gondolok), ilyesmi.

Lazíts, legyél olyan anya-apa aki nem tökéletes akar lenni, hanem boldog. Van, hogy nyakik sarasak, ez itt Pesten hű de ciki. Eleinte zavart, most már sz*rok bele, ha egyszer jól érzi magát és akar sárral játszani. Én is játszottam vele, szerettem, kinőttem.

Sokszor fel is kapják a vizet ők is. Játékon, nemet mondtam, nem sikerült valami, hát ez ellen mit lehet tenni? Lecseszed, hogy rossz kedve van, és kiadja magából? Ne, hagyd lehiggadni, utána elmagyarázod amikor már érti is, figyel is, hogy az amit csinált rossz, és másképp kezelje. Én megtanultam velük így pillanatok alatt szót érteni, és egy fokkal jobb. Meghát..nem is kell neked se mindig türelmesnek lenni, erről szó sincs. Együtt élni egy másik emberrel nehéz - akkor is, ha az a gyereked. Neki is meg kell tanulni, meg neked is.

Most írhatnék valami tökéletes szülős monológot, hogy mennyire kellene szigorúbbnak lenni, meg mennyivel jobb lenne, ha úgy viselkednének mint a robotok, de akkor meg az lenne a rossz. Ha a gyerek él, saját maga akkor ADHD, figyelem zavar, neveletlen , rossz gyerek, ha meg csendes és visszahúzódó akkor tuti, hogy autista, aspergeres, fogyatékos.. vagy csak teher, mert létezik. Rossz a hozzáállás. Persze ez amiatt is van, hogy a tiktok meg egyebek folyamatosan azt a görbe tükröt mutatja, hogy más anyuka tökéletes és amellett, hogy folyamatosan nyugodt, kiegyensúlyotott, sportos, szép, jó szakács, jó feleség és minden top1 addig többnyire a háttérben ugyan olyanok mint mi. Reggeli 6 fogásos, ebéd 10 csillagos, gyerek is patika.. na ja. 🤷🏼‍♀️

"Tehát nincs semmi diagnosztizalhato probléma, ami ezt indokolná."

Nekünk konkrétan a testvérrivalizáció zavara a diagnózisunk a nagyobbiknál. Gyerekpszichológushoz járunk. Amit eddig elértünk kb abból az állapotból, amit leírtál, (csak nekem pluszban minden más kisebb gyerekkel agresszív a gyerekem, és megfelelési kényszere lett, kiegészítve azzal, hogy - a pszichológus szerint- a családban utolsó utáni helyre rangsorolja magát.), elkezdtünk vele foglalkozni sokkal sokkal többet. Minél több program vele, férjem is rendesen odateszi magát, és minél több szeretet felé. Most már sokkal jobb a helyzet, pedig ősszel kaptuk a diagnózist, addig agyrém volt minden napunk. Nekünk sincs segítségünk, de meg kell oldani ketten is a külön, vagy családi programokat. Kiabálást 0 felé redukálni, és szeretni kell. Tudom, hogy nehéz - a kiabálás része is, és az is, hogy ha úgy érzed, eleget foglalkozol vele, és eléggé szereted, de kell, hogy ő is így érezze, ne csak te.

Én is csak a gyerekpszichológust tudom javasolni, ilyen esetekben is segít, nem rossz dolog.

Mennyire van jelen a férjed a háztartásban és a családi életben?

A gyerekkel se mentetek nyaralni? Babysitter, hogy ki tudjatok mozdulni?

Nem 6 évesen kellene elkezdeni ezen aggódni, hanem kicsi korától kellett volna a határokat meghúzni. Ezt soksuor elbaltázzák a szülők, mert "jajj meg kicsi, úgysem érti", könnyebb ráhagyni, aztán mire eléri ezt a kort a fejükre nő. Mondom ezt úgy, hogy van egy 7 éves lányom, aki szintén bepróbálkozik ilyesmivel, de nálunk ilyennek helye nincs! Van harc minden nap, de aztán mindig jobb belátásra tér és eszébe jut mik a szabályok itthon, mit lehet és mit nem.

A nagyszülőket kàr emlegetni, nem nekik szülték gondolom, fizessetek segítséget heti 1X ha ennyire kivagytok egyetlen gyerektől....