Sérült gyerek, eltűnő barátok, családtagok. Ez törvényszerű?

Nálunk enyhén érintett auti, igazából egy-két ember van, akivel nem keressük azóta egymás társaságát, de alapvetően nem változott a hozzánk állása senkinek. Inkább mi vagyunk azok, akik óvatosabbak vagyunk vendégséggel/vendéglátással. Viszont van két egészséges tesó is, ami szintén sokat számít.

A család inkább sikerélményként éli meg, ha a gyerek nyit feléjük,hogy ez az ő ügyességük, hogy megtalálták vele a közös hangot, de jól is van ez így.

Sajnos elég gyakori jelenség. Az egyik az eltűnés, a másik a tagadás. Nem tudom melyik a rosszabb. Nekem van olyan barátnőm, aki nem tűnt el, de nem akarja megérteni az autizmust és úgy tesz mintha nem is lenne...

Az én gyerekem is autista.

Ha van kedved barátkozni nekem írhatsz. 🙂

Szerintem igen. Ha a gyerekem furán viselkedik, látom az embereken a megrökönyödést. Így már én is zárkózottabb lettem, nem keresem az emberek társaságát.

A közeli rokonságtól is elhidegültünk, anyám állítja, hogy semmi baja a gyereknek, csak én vagyok a hülye, aki a rossz nevelést, a saját hibáját próbálja neurológiai problémának beállítani. Tesóm úgyszintén. Mivel neki nincs gyereke, teljesen ki van akadva, hogy ilyen mázlista vagyok, hogy van egy gyönyörű fiam, és ennyire elcsesztem a nevelését.

Amúgy egyszer valaki elmagyarázhatná, hogy hogy lehet elérni neveléssel azt, hogy pl. rászólsz valamiért, akkor az a válasz, hogy elkezd vonyítani, mint egy kutya. Vagy bőg, ha új ágyneműt húzol neki. Ilyen dolgai vannak, nyilván ezeket mind én okoztam. Szegény gyerek.

Ha beszélgetsz is valakivel, a gyerek témát hanyagolni kell. Nyilván nehéz, mert csak ekörül forog a gondolatunk, és szeretnénk a bajainkat megosztani valakivel. De akinek nincs gyereke vagy nem problémás gyereke van, soha nem fogja megérteni. Én eleinte próbáltam kiönteni a szívemet embereknek, és hát az volt mindig a válasz, hogy elkezdtek sajnálkozni, és elmondták, hogy mit rontottam el. Vagy azt mondták, oh, minden gyerek ilyen, eltúlzod.

De a lényeg az, hogy mindig mindenki csak ítélkezett felettem, együttérzést, segítséget nem kaptam. Próbáltam fórumokat, de most már ott is inkább csak olvasgatok, mert ott is vannak rosszindulatú emberek, és néha írtam, akármi jószándékkal, mindig belémállt valaki. Annyiban jó, hogy hasonló sztorikat olvasok, mint a miénk, és akkor látom, hogy nem vagyok egyedül.