Most akkor az óvoda rossz hatással van a gyerekekre, mert távol vannak a szüleiktől?

Rákkattintottam, nem olvastam el. Ugyanis amint megláttam Kerékgyártó Andrea nevét, azonnal felment bennem a pumpa.

Ez a csaj nem pszichológus, csak egy unatkozó helikpoter anyuka, aki vezet valami blogot arról, hogy van egy tökéletes kislánya, a Fannika (mostanában mintha ritkábban posztolna, mert Fanni erősen kamaszodik, gondolom, kevésbé tökéletes), és a gyerek azért ilyen csodás, mert ő csodás anya. Van ez az egy szem gyereke, már felsőbe jár, de még mindig nem ment vissza mellőle dolgozni, mert ő a gyereknek szenteli az életét stb. Minden bejegyzése arról szól, hogy az egész világ a csodájára jár az ő tökéletes gyerekének, és az ő tökéletes gyereknevelési módszereinek.

A Facebookon "Lányomnak az életről" címmel találod meg az oldalát, de tényleg csak akkor ajánlom, ha erősek az idegeid, nagyon durva.

Plusz még egy infó: dolgoztam ilyesmi helyen, mint ez a Szülők Lapja. Nem itt, hanem egy nagyon hasonlónál. Imádtuk az ilyen cikkeket megjelentetni, mert hatalmas olvasottságot generáltak. Tök mindegy, hogy 10-ből 9 ember kiakadt rajta, a lényeg, hogy elolvasták, akár tovább is küldték másoknak (mint te most), tehát megnőtt tőle a reklámbevétel.

Ezért arra kérek mindenkit, hogy erre rá se kattintson, ne növelje az olvasottságát az ilyen szemeteknek.

Elolvastam. A legtöbb gyereknek azért ennél combosabb a lelke, és nem omlik össze az óvodától.

A mi családunk is elég békés szerintem, bár tesók között akad azért harc, de az aggresszív, verekedős gyerekekre mindig megállapították, hogy ejj, ezek rosszak, nem játszunk velük.

Hogy szeretem őket, azt tudták, nem kellett naponta kétségbeesve bizonygatnom.

A 3 évesek valóban egymás mellett játszanak, de tök büszkék voltak, hogy segítettek teríteni, meg hogy megdicsérte őket az óvónéni valamiért, szóval igenis érték őket bőven kellemes élmények.

Azt meg, hogy miért kell óvodába járni, marha egyszerűen le lehet boxolni, mindenkinek van dolga, apának a munka, neked az óvoda, ez még kistesóval otthon lévő anyuka mellett is működik.

Szerintem az én gyerekeimnek pozitív emlékeik vannak oz oviról. Hozzátenném, nekem meg leginkább semlegesek, alig emlékszem, de traumáim semmiképpen nem voltak tőle.

2-es!

Én például szinte ovi végégéig (mármint nagycsoportig, nem délutánig) bőgtem minden nap anyukám után...

Ettől függetlenül nem mondom, hogy káros az ovi, sőt, lehet nálam az lett volna a megoldás, ha már bölcsiben szoktam volna anyukám hiányát... Ez már sose derül ki, lènyeg, hogy óvoda és gyerektársaság kell.

#1 vagyok.

Ez a kérdés ennél sokkal összetettebb, minden családnak más megoldás jó. A "gyereknek kell a bölcsi" éppen olyan leegyszerűsítő hozzáállás, mint a fenti cikk. Különböző a családok helyzete, ezt kéne megérteni mindenkinek, és nem általánosító "bölcsességeket" puffogtatni.

Én gyűlöltem az óvodát, csak rossz emlékeim vannak onnan. Nagyon szemetek voltak velem a gyerekek is meg az óvónők is, egyszer majdnem meg is haltam az egyik "kedves" óvónő miatt. Nem részletezem inkább...

1 évet jártam kínkeservesen, aztán szerencsére szüleim kivettek és nem kellett óvodába járnom, maradhattam otthon mamámmal.

Iskolaérettségi vizsgálaton kellett részt vennem és ennyi. Nekem tökéletesen megfelelt, én jó gyerek voltam, sarokban ülős, csendes kislány, abszolút nem vágytam senki társaságára, teljesen jól elvoltam egyedül. Olvastam, rajzoltam (igen, 3-4 évesen már tudtam olvasni).

A lányaim meg szerették, illetve a nagyobbik lányom sajnos az utolsó évben kapott 2 kretén óvónőt sajnos, de őket leszámítva ők jól érezték magukat az oviban.

En bloc nem gondolom azt, hogy az ovi nem jó, csak nem mindenkinek való, erősen személyiség függő a dolog.

Egy közösség az dinamikusan változó kapcsolatok rendszere, együttes fejlődés, konfliktusok, feloldás, utak, emlékek.

Közösségben létezni meg kell tanulni, és ugyan a család is közösség, de egész más. Ott sokkal biztonságosabb, kevesebb a kihívás, a gyerek számíthat a felnőttek belátására az érzéseivel, folyamatainak stb kapcsolatban.

Egy kortárs közösségben sok más tanulnivaló van, hogyan lehet érvényesülni, önmagunk maradni, mégis igazodni, összeveszni, kibékúlni stb.

Ez nagyon nehéz, nem véletlenül fáradnak el az óviban a kisgyerekek pont úgy, mint mi a munkában.

De nagyon fontos szerintem. A könnyebb út, ha ebből kivonjuk a gyereket, de hosszú távon nem a jobb út.

Az életben szoktunk sírni, krízisbe kerülni és túllendülni. A világban úgy lehet èlni, ha ezek mennek és nem mindenhol párnáz puhára anyuci.

Emellett az ilyen szülők ráfüggnek q gyerekre, irreálisan túlgondolnak mindent, a gyerekkel definiáljàk magukat, és ez szerintem visszaüt.

Egy fb csoportban írta egy ilyen mindenkönyvetkiolvasott anyuka, hogy egy rendezvényen/foglalkozáson milyen képzetlen volt az egyébként kedves animátor, mert vkinek azt mondta, "ne fèlj" és az negatív szuggesztív, többet nem viszi a gyereket.

Egy sima gyerek meg megszokja hogy az egyik felnőtt ilyen, a másik olyan, többféle gondozó müködését, reakcióit ismeri meg, ahogy főnöke is több lesz egyszer még kollégája.

Persze lehet arra játszani, hogy majd sakkbajnok vagy home Office-os programozó vagy mittudoménmi lesz, és alkalnazkodás nélkül szétkeresi magát és boldog lesz, de na...

Ha egy konkrét gyerek nem tud beilleszkedni, annak kell az okát keresni, és megoldani. Engem is anno elvittek egy rossz óviból, ahol lenyomták q torkunkon a mócsingot és engem szellemi fogyatékosnak tartották egy szuperbe, ahová mind szívesen jártunk, és többet nem sírtam reggelente. De persze egy jó óvinàl is sírhat egy nehezebben alkalmazkodó kisgyerek, de egyedileg akkor is biztos ki lehet találni vmit.