Örökbefogadottak, ti kíváncsiak vagytok a biológiai szüleitekre?

Én sose kerestem őket, mondván, ők se nagyon erőltették meg magukat miattam, de így huszonöt éves fejjel elbizonytalanodtam. Az örökbefogadó családommal nem tartom a kapcsolatot, nincs miért. Gyerekkoromban átestem a bántalmazás elég széles skáláján, az első adandó alkalommal elmenekültem onnan. Most viszont nagyon rám tört a hiányérzet, hogy nekem kimaradtak bizonyos dolgok, és tudom, hogy ez már nem behozható, csak mégis, bennem van az igény, hogy tartozzak valahová, valakikhez. Viszont ha most megkeresném őket, az olyan... nem is tudom. Valószínűleg abban a hitben élnek, hogy jó helyen voltam, gondolom, már elszámoltak a lelkiismeretükkel, és most állítsak be azzal, hogy rohadtul nem így volt? Hazudni meg minek? Azt se tudom, mit mondanék nekik. De megint ott motoszkál az idealista kisördögöm, hogy talán az egészből egy szép nagy egymásra találás lenne. Jó lenne olvasni hasonló cipőben járók hozzáállását, vagy akár olyanokét is, akik nem érintettek, viszont tudják, mit tennének adott helyzetben...

Bocs a sok rinyálásért.