Van egy örökbeadott kisfiam. Nyílt örökbe adás volt alapítványon keresztül! Amit nem értek. Hívom az alapítványt, néha van válasz néha nincs. Mégis miért érzem azt, hogy nekik csak addig volt fontos amíg alá nem írtuk a papírokat!?

Kedves kerdezo!

Ajanlom neked a www.orokbe.hu weboldalt, szivesen latunk minden orokbeadot, orokbefogadottat, vagy orokbefogadot.

Nagyon klassz tarsasag, vannak eletadok is, orulnek, ha megismerhetnenk teged, talan segithetnenk is, ha massal nem, akkor azzal, hogy meghallgatunk.

Kedves 23. válaszoló. Egyoldalúan látod a helyzetet szerintem, és úgy érzem, te is negatív indulattal állsz a vér szerinti anyákhoz, holott nem minden helyzet ennyire egyszerű.

Egy másik szituáció (nem elépzelt, és nem is ritka): fiatal lány teherbe esik, totál nincs felkészülve erre, eldönti, hogy örökbeadja a gyerekét, alapítványon keresztül, nyílt örökbeadással. Jönnek az örökbefogadó szülők, elhalmozzák minden jóval, lakást bérelnek neki a városban, ahol ők laknak, hogy ott szülhessen a közelükben, habzsi-dőzsi, mindent megadnak leendő gyermekük anyjának.

Közben telnek a hónapok, a lány hasában mozdul a baba, változik a hormonháztartása, elkezdni szeretni a gyereket. De már döntött, már lemondott róla, és olyan kedvesek vele ezek az emberek, annyi mindent kapott tőlük eddig is, hogy mondaná meg, hogy bizonytalankodni kezdett döntése helyességében?

Majd megszüli a kisbabáját, karba veszi, és rátör az érzés, hogy ő anya lett… látja, milyen örömmel viszik el az örökbefogadók… elveszik tőle.

És ha így van, kap még egy esélyt arra, hogy összekapja magát, és az történjen, ami a gyereknek valóban az elsődleges érdeke: együtt lehessen vele.

Tudod, ez az egész ugyanarra a pszichológiai elvre épül, amire az, mikor valaki megvesz baromi drágán valami biorezonanciás masszázságyat, és bár egy hét múlva bevillan neki, hogy nem kellett volna, de mivel annyit áldozott rá, nem vallja be, nem meri bevallani jóformán magának sem, hogy hülye döntést hozott, bizonygatja, hogy mennyire frankó ez neki.

Másrészt: sokszor sajnos azzal, ha egy nő kimondja bármilyen egészségügyi, gyerekvédelmi embernek, hogy fontolgatja az örökbeadást, nemhogy megértést, támogatást kap, hanem megvetést, és igen gyakran nem abban támogadják, hogy gondolja meg magát, hogy segítséget kapjon, hátha mégis meg tudja tartani a gyerekét, hanem kezdődik a „gyerekdílerkedés”.

Arról pedig, hogy amit egyszer megtett az ember, azt zárja le: nem, ezt nem lehet lezárni, és a vér szerinti anyák jóformán semmi segítséget nem kapnak ahhoz, hogy fel tudják dolgozni a veszteségüket (mert igen, ez számukra is sokszor veszteség, nem mindenki „rohadt szemét, aki eldobja a gyerekét lelketlenül”).