Van egy örökbeadott kisfiam. Nyílt örökbe adás volt alapítványon keresztül! Amit nem értek. Hívom az alapítványt, néha van válasz néha nincs. Mégis miért érzem azt, hogy nekik csak addig volt fontos amíg alá nem írtuk a papírokat!?

Túl vagyok-e rajta? Nem, sosem leszek túl!

A biológiai édesanyám, rajtam kívül 7 gyermeket hozott a világra, mindenki intézetben nőtt fel, egyetlen öcsémet ismerem csupán, aki szerint az anyám, összejárt az apámmal és sorban szülte a gyerekeket. Sosem fogom megérteni, hogy miért.

Mire találkozhattam volna velük, sajnos addigra már nem éltek. Mindkét édes szülőm öngyilkosságot követett el.

Az örökbefogadó szülőkről:

Nem volt jó a kapcsolatuk, édesanyám mint családi összetartót, édesapám pedig mint elfoglaltságot akart magához venni. (Édesapám, nem volt sosem hűséges, így úgy gondolta, hogy a szintén örökbefogadott tesóm mellé jó leszek, mert így nem tud majd utána "szaglászni")

Később elváltak, eléggé elmérgesedett volt a viszony és egy elég nagy verekedős-veszekedő kifakadás alkalmával tudtam meg az igazat.

Apám kezdte, azzal, hogy én a saját lánya vagyok, de anyám nem az igazi anyám. (nyilván lövésem se volt mire akar célozni, 10 éves vltam)

Anyukám tagadta, és végül elmondta.

2 napig nem beszéltem velük, sírtam, kiborultam, nem engedték, hogy fölkeressem az igazi szülőket és valószínű ezért, éveken át őrlődtem rajta.

Fájt, hogy "hazudtak", hogy azt éreztem én senkinek nem kellek, csak mint egy tárgy pakolgatnak. Hiába kérdeztem nem válaszoltak.

Ma már tudom, hogy nyilván meg volt az okuk erre.

Az örökbefogadóimnak köszönöm, hogy elhoztak, hogy jobb életet biztosítottak és akárhogyan, de legalább az anyukám fogta a kezem.

Az örökbe adó szüleimnek csak azt mondanám, hogy köszönöm! Köszönöm, hogy nem vetettek el, nem öltek meg és köszönöm a testvéreimet, a jobb élet és kitörés lehetőségét.

Hálás vagyok a sorsnak és a szülőknek mindkét oldalon, mert sokat tanultam belőle, teljesen másképp nevelem a lányom, és a születendő még csak babácskának nevezhető pocaklakót :)

Lehet, hogy egyedül vagyok, lehet hogy nagyon szerényen élek, lehet, hogy vért fogok izzadni, de a lecke az lecke:

Ha őszinték vagyunk és szívből, igazán szeretünk, még olyan problémákat is le tudunk győzni ami akkora mint a Himalája :)

Remélem választ kaptatok :)

Szia! Sajnos nálunk egyelőre a vér szerinti szülőket „páriaként” kezelik, még nincs olyan fórum (nem internetes fórumra gondolok), ahol segíteni tudnának egymásnak, ha mással nem, legalább azzal, hogy megosztják az érzéseiket, és látják, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal.

Javaslom neked, hogy olvasd el Joyce Pavao Az örökbefogadás háromszöge c. könyvét, sokat ír benne a vér szerinti szülőkről is, életből vett példákon keresztül mutatja be a témát (ő egy amerikai pszichológusnő, aki örökbefogadottként nőtt fel, felnőttként maga is fogadott örökbe gyerekeket, illetve pszichológusként segíti az örökbefogadások szereplőit), szerintem nagyon fontos könyv etéren.

Mellesleg kiderült belőle Amerikában vannak klubok a vér szerinti szülőknek. Hazánkban egyelőre ott tartunk, hogy az új szabályozás lehetővé teszi, hogy a gyerek születése után 6 héten belül meggondolja magát a vér szerinti szülő az örökbefogadással kapcsolatban – és az alapítványok többsége ez ellen is ágál! Pedig ha valóban a gyerekek érdekét néznék (ahogy mondják), és nem az örökbefogadókét csupán, akkor nem tennék.

Kedves 18 !

Teljesen igazad van,