Örökbefogadott gyerek vagyok, normális, amit érzek? Vagy csak én vagyok ilyen? 15/L
Előre is bocsi a kisregényért.
Szóval közvetlenül születésem után fogadtak örökbe, és úgy nőttem fel, hogy ezt tudtam, már nem is emlékszem, mikor mondták el a szüleim, de biztos, hogy nagyon kicsi voltam.
Nagyon sokáig semmi baj nem volt, de aztán 11-12 éves lehettem, amikor úgy éreztem, valami nem stimmel, és ez máig egyre erősödik. Azt hiszem, nem azt érzem a szüleim iránt, amit kéne. Eleinte azt hittem, ez csak ilyen kamaszkori dolog, majd elmúlik, de ahogy elnéztem az osztálytársaimat és barátaimat, kezdtem rájönni, hogy nem. Nem normális, hogy nem hagyom, hogy megpusziljanak, én sem adok nekik soha, az öleléssel ugyanez a helyzet. Nem mondok el nekik szinte semmit az életemből, keveset beszélek velük, és sokszor meg egyszerűen nem tudom magam rávenni, hogy ha kérdeznek, válaszoljak. Egyébként nagyon jó családban élek, érzékeltetik, hogy szeretnek, de egyszerűen nem tudom viszonozni. Vagyis... nem tudom, mit érzek, ezért nem bírtam tovább. Senki nincs, akivel tudnék erről beszélni, vagyis hát a barátaim, de ők nem tudják, mert nincsenek ilyen helyzetben. Volt valaki hasonló helyzetben, hogy örökbefogadták? Ő is így érzett?
Van egy nővérem, akit szintén örökbefogadtak. Tőle viszont nem akarom megkérdezni, mert valahogy sosem alkalmas az időpont, nem tudok vele erről beszélni... Őt viszont érdekes módon nagyon szeretem, bár azt nem tudom, az igazi testéri szeretet ilyen érzés-e, lehet, hogy erősebb.
Mostanában pedig folyton azon gondolkodom, kik lehettek az igazi szüleim (tudom az igazi vezetéknevemet, interneten keresgéltem is, de senki olyat nem találtam, aki szóba jöhetne), a mostaniakat pedig nem merem erről kérdezni, mert anya ideges lesz a témától.
Tényleg lehet kamaszkori ez az egész, amit most érzek, vagy ez már más? El fog múlni valaha?
válasza:
válasza: válasza: válasza: válasza:Szia!
Szerintem aggodalomra semmi okod! Én a szüleimnek vér szerinti gyereke vagyok, de emlékszem kamasz koromba kutattam a nyomok után, hogy biztos örökbe fogadtak azért nem bírom őket.Amiket leírtál szerintem tipikus kamasz tüntetek. Ma már nekem is van 2 kamaszom, 15 és 17 évesek.
A nagyobbiknál már kezd csitulni a dolog, már vannak "rohamai" amikor puszit is ad és át is ölel minket. A "pici" jó esetben eltűri hogy legalább én adhassak neki néha. Néha örültem neki pláne a nagynál, hogy nem hallatszanak a gondolatai, mert a szeméből néha az sütött "de tudlak utálni". Ha lehetett a lakásban is elkerült.
Először mint szülőt engem is bántott a dolog, de aztán elő kotortam az emlékeimet saját kamasz koromból.
1-2 év múlva már nálad is lecseng a dolog.
Most már mi is tudunk együtt vásárolgatni, nevetgélni, beszélgetni.
Ami jól esett: múltkor beszélgettünk a naggyal és azt mondta: Anya ne harizz ám, hogy olyan undok is szoktam lenni!" Én meg mondtam, hogy semmi baj kicsim neked is lesz majd ilyen lökött kamaszod! Szóval kitartás nem veled, vagy az örökbe fogadással van baj, ez szimplán életkori sajátosság.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!