Örökbefogadott gyerek vagyok, normális, amit érzek? Vagy csak én vagyok ilyen? 15/L

Szia! Van egy nagyon jó könyv az örökbefogadások szereplőinek érzéseiről, gondolatairól, amely életből vett példákon keresztül mutatja be ezeket a dolgokat. Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, egy amerikai pszichológusnő írta, aki maga is örökbefogadottként nőtt fel, és nevel is örökbefogadott gyerekeket – illetve pszichológusként foglalkozik az örökbefogadások szereplőivel.

Bemásolok ide neked pár részt, amiből talán látni fogod, hogy nem vagy egyedül a gondolataiddal, és ezekkel foglalkozni kell (neked és a szüleidnek is), ahhoz, hogy „kisimuljanak”.

„A serdülőkor mindenki számára nehéz időszak, de az örökbe fogadott gyerekeknek különösen az.

Két híres pszichoanalitikus, Margaret Mahler és Edith Jacobson rávilágítottak arra, hogy az ember serdülőkorában újból feldolgozza azt, ami újszülött- és hároméves kora között történt vele. Ha valakinek ebben a korai időszakban el kellett válnia a vér szerinti szüleitől, azután nevelőszülőkhöz helyezték, akiktől szintén elszakították, hogy végül az örökbe fogadó szüleihez kerüljön, akkor egy különösen összetett tapasztalatot kell megint feldolgoznia.

Örökbefogadottaknál a kamaszkor visszatérő témája a megosztott lojalitás. Nehéznek találják, hogy továbbra is lojálisak maradjanak örökbe fogadó szüleikhez, miközben vér szerinti családjukhoz fűződő érzelmeikkel ismerkednek. Az örökbefogadás hagyományos megközelítése, miszerint az eredeti családról mindent el kell felejtenünk, megakadályozza az adoptált gyereket vagy serdülőt annak felismerésében, hogy neki két szülőpárja van, akik mindketten igaziak. Ez váltja ki a megosztott lojalitás érzését, ami komoly konfliktust jelent az identitás kialakításánál.

A korai kamaszkor során a szülő gyakran megkaphatja, hogy: „Ti nem is vagytok az igazi anyám és apám!” Ez azért van, mert a gyerek ekkor döbben rá, mit is jelent teljességében az örökbefogadás; hogy nem a szülei hozták világra, hogy genetikai öröksége nem tőlük ered. Most érti meg, hogy az igazi azt jelenti: eredeti. Biológiailag az őt világra hozó szülők miatt igazi emberi lény. A szülei fejéhez vágott, azzal kapcsolatos megjegyzés, hogy ők milyen szerepet nem töltenek be az életében, arról tanúskodik, hogy a gyerek éppen rendezi magában a dolgokat.

Mindeközben a kamaszkorban viharos változások mennek végbe fizikailag és hormonálisan is. Az élet első három évében zajló fejlődés mellett a serdülőkori a legdrasztikusabb. A hormonális változások és hangulatingadozások időszaka ez, de az absztrakt gondolkodás is ekkor indul meg. Ezek a változások gyakran felszínre hozzák a veszteség érzését, ami krízishez vezet. Az örökbe fogadott serdülőt, akiben egyébként is munkál a veszteségérzet, ráadásul nincs, vagy csak kevés információja van az eredetéről, korábbi – gyermeki – énjének elvesztése fájdalmasabban érinti, mint másokat.”

…

„Titkos örökbefogadás esetén, amikor sem a testvéreidet, sem más rokonaidat nem ismered, olyan érzésed lehet, mintha egyedül lennél a világon. Nincs genetikai kapcsolatod senkivel. Hiába élsz gondoskodó, csodálatos emberek között, hiába van egy örökbe fogadó családod, akiket szeretsz, hacsak nem a testvéreddel együtt helyeztek el, vagy nincs némi információd a vér szerinti szüleidről vagy bárkiről, aki vérségi kapcsolatban áll veled, nem állsz genetikai kapcsolatban senkivel. E kötelék hiánya a sajátjukkal megegyező rasszban és etnikumban élő adoptáltak számára is fájdalmas, de még hangsúlyosabb a nemzetközi és rasszok közötti örökbefogadások résztvevőinél.

Sok serdülő nem fogalmazza meg konkrétan ezeket a kérdéseket. Gyakorta senkinek sem vallják be, hogy egyáltalán foglalkoztatja őket a magányosság gondolata.”

…

„Teljesen természetesen és magától értetődően kellene kezelni azt a tényt, hogy ez a gyermek olyan anyától és apától született, akik nem tudták felnevelni, de ettől még genetikai örökségének és múltjának szerves részei.

Ugyanakkor az ebben a helyzetben lévő gyerek számára adoptáló szülei az egyetlen szülei, akik vigyáznak rá, szeretetik, gondoskodnak róla, és átadják neki értékeiket és hitüket. Egy ilyen gyermeknek bonyolult élettörténete van, és tisztelnünk kellene őt annyira, hogy megismertetjük a rá vonatkozó igazsággal. Ha a rendszer ezt elfogadná, az örökbe fogadott kamaszok nem kerülnének efféle konfliktusba a serdülőkor egyébként is nehéz időszakában.

Ez a „kutatási krízis” lehetőséget adhatna, hogy segítsünk a családoknak jobban megérteni, mi történik velük. A legfontosabb ebben az időszakban a kapcsolatok fenntartása, hiszen ezeknek a gyerekeknek – az intézetekben és nevelőszülőknél élőknek különösképpen – életük során rengeteg kapcsolatot meg kellett már szakítaniuk.

Előfordulhat azonban az is, hogy a helyzet kezelhetetlennek tűnik, mert a gyerek mindazt a haragot és ambivalenciát, amelyet általában a szülőkkel kapcsolatban érez az örökbe fogadó szüleire – főleg az anyjára – zúdítja. Néha a kamaszok ilyenkor annyira hevesen, már-már támadóan lépnek fel örökbefogadóikkal szemben, hogy mindnyájuk számára hasznos lehet egy kis külön töltött idő.

…

Emily története Emily tizenkét-tizenhárom éves korában keresett fel a családjával. Szülei aggódtak érte, mert kopaszra borotválta a fejét, és „furcsa” ruhákat hordott. Emily kreatív volt, és magamutogatása ellenére nem bonyolódott veszélyes kalandokba. Próbálta magát kifejezni, és kitalálni, ki is ő. Csecsemőként fogadták örökbe.

Bátyja, akit szintén adoptáltak, igen nehezen találta meg az identitását. Emlékszem, Emily milyen kényszeredetten jött be az irodámba a legelső alkalommal. Amikor megkérdeztem a szüleit, hogy mi is a gond Emilyvel, úgy néztek rám, mintha bolond vagy vak lennék. „Nézzen rá! – mondták – Olyan kínos vele így templomba menni.” „Oh, hát nem nagyszerű, hogy elmegy önökkel a templomba?” – feleltem. Tisztában vagyok vele, hogy azt gondolták, teljesen használhatatlan vagyok, Emilynek azonban felkeltettem az érdeklődését.

Megkérdeztem a szülőktől, hogy csalódottak-e, és szégyellik-e a lányuk külsejét. „Igen” – válaszolták. Azután megkérdeztem Emilyt, hogy vajon őt is zavarba hozza és kínosan érinti, ha a szüleivel kell valahol megjelennie. Újabb „igen” volt a válasz. A kamaszkori fejlődés tipikus krízishelyzetében voltak.

A kamaszkor amúgy sem könnyű időszakát az örökbe fogadó családoknál tovább bonyolítja, hogy „több szellem is jelen van a szobában”. Ott lebegnek a szülők meg nem született vér szerinti gyermekei, akik a fantáziájukban bizonyára nem úgy néznek ki, mint a lányuk; és ott gomolyog a gyermek vágyképe is vér szerinti szüleiről, akik biztosan „lazák” és megértőek lennének vele.

Emily csodálatos személyiség volt, a szülei szintén. Ahogy a lány fejlődött, egyre jobban kommunikáltak. Bármilyen tehetséges is volt Emi­ly, sok örökbe fogadott gyermekhez hasonlóan nem értékelte magát sokra, nem is mert erős egyetemre jelentkezni. Szerencsére végül sikerült rávennünk, hogy legalább felvételizzen.

Az alábbi esszét felvételi feladatként készítette.

Az esszé témája: Írja le egy fontos tapasztalatát vagy eredményét, amelynek különösen nagy jelentőséget tulajdonított!

Az egyik legjobb érzés abban, ha az ember pirkadat előtt ébred, hogy képes megtapasztalni az anyatermészet egy varázslatos művét: a napfelkeltét. E csodálatos időszak éberré tesz; nincsenek szürke falak, amelyek elzárnának attól, hogy békében legyek önmagammal és a gondolataimmal… csupán párás bíbor, rózsaszín és azúrkék festi a látóhatárt.

Hajnali 5-kor elmém kitisztul, rendeződnek a gondolataim… nem a napi teendőimen elmélkedem, bensőm kérdései foglalkoztatnak – mit jelentek magam és mások számára, és miként illeszkedem a nap által felfedett képbe.

Egy szürke, felhős reggelen, múlt év októberében, ébredés után azon kaptam magam, hogy az örökbefogadásomon gondolkodom. Ráeszméltem, mennyire elszigeteltnek és magányosnak érzem magam emiatt: egyedül vagyok egy tengerparton, ahol hullámok nyaldossák a homokot és suttognak nekem. Lehajolok, tenyerembe veszem a sós tengervizet, arcomra fröcskölöm, és megpróbálok elszabadulni erről az elhagyatott szigetről. Az óceán örvénylik a lábam körül, majd visszahúzódik.

Az örökbefogadás az individualitást jelenti számomra. Még nem találtam meg a gyökereimet, szabadon szállhatok a széllel, bárhogyan kifejezhetem magam. Minden megérint, és minden érintés hatással van rám. Tengeri fűszál volnék? Szüksége van rám a parti homoknak? Úgy érzem nem is létezem, sosem születtem és sosem halok meg, mégis örök vagyok, mint az óceán és a hajnal nappalba fordulása.

Az emberekhez és a természethez is tartozom, de a természethez fűződő kapcsolatom mélyebb és személyesebb: örökbe fogadtam azt, bevonva reggeleimbe. Megnyugtat és vigasztal mindenkor. Az emberek nem tudták enyhíteni elidegenülésemet, mivel nem értették; nem engedtem nekik.

Három hónap telt el azóta az októberi reggel óta, és a Nap egyre fényesebben süt le rám. Ma már látom a napfelkeltét anélkül is, hogy az égre néznék, mert hiszem, hogy a nap nélkülem is fel fog kelni. Nem lettem hűtlen a természethez, de hagytam hogy elnyelje magányomat. Már nem érzem magam kitaszítottnak és magányosnak örökbefogadottságom miatt. Egyesültem önmagammal és másokkal. Igazgyöngyöket gyúrtam a szürkeségből, és most kihajítom őket a partra, hozzanak szerencsét másnak is, aki esetleg rájuk bukkan.

A kamaszkor bonyolult. Az örökbefogadás világa szintén bonyolult. Amennyiben az örökbe fogadó családokkal foglalkozó szakemberek nem értik meg ennek a bonyolult világnak az összefüggéseit, és a családokat, illetve gyermekeiket „patologizálják”, fennál a veszélye, hogy újabb és újabb kapcsolatok bomlanak fel – holott ez az, amire a legkevésbé volna szükség. A szakemberek felelőssége annak felismerése, hogy mi számít „normálisnak” az örökbefogadás által létrejött családokban.”

…

„Önmagunk keresése a késői kamaszkor és a korai felnőttkor időszakában éri el csúcspontját, ami az örökbefogadottak számára a normatív krízis felerősödését jelenti. Az ekkortájt tipikusan felmerülő események – mint a kollégiumba költözés, elszakadás az otthontól, családalapítás – az adoptáltakban súlyos kérdéseket vetnek fel. Maguknak az eseményeknek semmi közük sincs az örökbefogadáshoz, de a tapasztalatokat kísérő érzelmeknek már igen.

Az igény arra, hogy megtaláljuk magunkban múltunk és jelenünk egységét, általános emberi törekvés. Ha információink hiányosak, homályosak vagy egyáltalán nincsenek, ez a késztetés még intenzívebb.

A serdülőkor végén és még inkább a fiatal felnőttkorban különösen felébred a vágy, hogy megtudjuk, honnan jöttünk – hogy kitalálhassuk, merre tartunk. A vér szerinti családra, az eredeti kultúrára és országra vonatkozó információk – amelyekre nagy szüksége lenne az örökbefogadottaknak – sok esetben nem elérhetők. Azért van szükségünk őseink ismeretére, hogy majd utódjainkban is felismerhessük őket. Valamilyen módon minden ember végez gyökérkutatást. A bevándorló családok második generációja szükségét érzi, hogy visszatérjen az „óhazába” és gyerekeinek az ősök nevét adja. A múlt megismerésére irányuló kutatás nem tiszteletlenség a jelenlegi családdal szemben. Egyszerű emberi szükséglet, hiszen mindent, amit lehet, meg akarunk tudni azért, hogy tisztában lehessünk vele, kik vagyunk.

Az örökbe fogadott férfiak és nők egyaránt tudni akarnak mindent, ami fellelhető saját múltjukról, a nők azonban gyakran hamarabb adnak hangot kutatás utáni vágyuknak. A legtöbb nő már kamaszkorában válaszokat akar, míg a férfiak nagy részét életük sorsfordító eseményei – házasságkötésük, gyermekük születése, szüleik halála – késztetik a gyökereik keresésére. A kutatás normális jelenség, nem egy probléma tünete: csupán az adoptált személy normatív krízisét jelzi.

A válaszok keresése tehát – irányuljon akár konkrét nyomozásként a vér szerinti szülő és a származás, akár bensőnkben zajló kutatásként a felnőtt identitás megtalálására – az örökbefogadottak serdülő- és fiatal felnőttkorának alapvető témája. A továbbiakban több példán keresztül fogom illusztrálni az eközben felmerülő kihívások és az ezekre adható válaszok sokféleségét.”

(Joyce Pavao Az örökbefogadás háromszöge)

Szia!

Engem nem fogadtak örökbe, de kamaszként volt hogy mentem anyuval az utcán, és még az is zavart, hogy miért megy mellettem, aztán, amikor előre mentem, akkor az zavart, végül dühömben elbőgtem magam... - szóval sokszor sok mindent éreztem, csak azt nem , hogy szeretem...- szóval, ez akár még a kamaszkor tünete is lehet, - de ha nagyon zavar, nyugodtan kérj segítséget. - Pl a TEGYESZ pszichológusai nagyon jók ebben, és biztosan segítenek. - De a tesód is tuti szivesen meghallgat.