Mennyire gyakori, hogy egy örökbefogadott ember nem kíváncsi a vér szerinti szüleire? Még csak nem is haragból, egyszerűen csak békében van az életét illetően, és nem érzi szükségét. Illetékesek véleményének különösen örülnék! 🙂

Engem is örökbe fogadtak. Nem akarnék találkozni a szülő anyámmal, de egyszer messziről szívesen látnám, csak hogy tudjam hogy néz ki, hogy van.

Az öcsémet is örökbe fogadták, Ő fel is kereste a vérszerinti anyját, szegénynek aztán évekig tartott míg el tudott tőle szabadulni. Folyton kéregetett tőle az anyja.

Az öcsémet és engem is baba korunkban fogadtak örökbe, közepesen jó családban nőttünk fel.

A férjem is örökbe fogadott, viszont ő ezt csak 32 éves korában tudta meg. Ő sosem akarta fel keresni a vérszerintieket. Ő nagyon jó családban nőtt fel.

Az a helyzet a gyakorlatban, hogy a gyerekek sokáig nem érdeklődnek a vér szerinti anyjuk iránt (természetesen az örökbefogadók ezt nem szorgalmazzák, de nem is titkolhatják előle), ha boldogan, kiegyensúlyozottan él, nem hiányzik neki. De a kamaszkori személyiségfejlődési problémákkal együtt ez az érdeklődés fel tud erősödni, még akkor is, ha a szülőanya nem is akarná. A kamasz gyerek keresi a gyökereit, és tudni akarja, miféle helyre született, hogyan mondtak le róla ....

Ilyenkor engedni kell neki, segíteni kell, hogy találkozhasson a szülőanyjával, ha elérhető. Remélhetőleg (ez a leggyakoribb eset), a gyerek megriad, azonnal ráébred, hogy mennyivel "jobban járt" az örökbefogadó szülőkkel. És többet nem akar találkozgatni.

De ha megakadályozzuk, eltiltjuk, gyűlölködünk, annak nagyon rossz vége lehet, megzavarjuk a szegény gyereket, komoly traumát okozunk, magunkat is meggyűlöltetjük.