Miért lett szokás agyon babusgatni a félénk gyerekeket?

Előre leszögezem, hogy nem tudom, pontosan mi a helyes viselkedés ilyenkor egy szülő vagy nevelő részéről.

Saját tapasztalatomat tudom elmondani: nagyon félénk gyerek voltam, csúfoltak, szekáltak is sokszor. Volt olyan helyzet is, hogy megvédtek, ami nagyon jól esett, de legtöbbször rám szóltak, hogy "szólj vissza, na, gyerünk, ne hagyd magad!", de én ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Képtelen voltam visszaszólni, vagy megvédeni magam. Anyukám és anyukám testvére is pedagógusok, és - hogy úgy mondjam - "elméletben" is próbálták nekem magyarázni, hogy XY-nak igazából csak a szája jár, meg én is ugyanolyan vagyok, mint ő, meg miket lehetne visszamondani ezekre, konkrét mondatokat is mondtak nekem, de egyáltalán nem használt. Nem mertem megtenni. Méginkább csak azt éreztem, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok... Az is maradtam felnőtt koromra :( Pszichiátriai gyógyszereket kell szednem és terápiákra járnom. :( Bár lehet, hogy én valamiféle extrém eset vagyok. Egy gyermekpszichológus biztosan sokat segít, bár nekem nincsen tapasztalatom róla.

Nevelőtől függ - és igen, azt állítom, hogy általában egy óvodásnak segíteni kell még (kivéve, ha temperamentumából eredően az óvodás kiáll önmagáért, és ha ezt nem verekedéssel oldja meg, hanem emberi és hatékony módon - bár ez ritka eset).

A jó nevelő odamegy, és a csúfolódónak határozottan, de szelíden elmondja: "senkinek se tetszik, ha csúfolják, neked sem, ha téged csúfolnak! Tudsz te jó gyermek is lenni, mert az okos dolog! Ha nem csúfolódsz, hanem jókat játszol együtt másokkal, meg ha segítsz másoknak, akkor okos vagy. De ez most buta dolog volt tőled."

(Konkrét szavakból ért az ovis, és az ő nyelvezetén.)

A helyzet adja, ez egy lehetséges reagálásmódot említettem a felnőtt részéről.

Ugyanis a verekedés nem kreatív és nem élhető megoldás, nem ez a helyes példa, nem szabad hagyni.

Ugyanakkor az indulataikat meg kell tudni kreatívan kezelni, pl a plüss játékállatot a földhöz vágni, stb. Ezekre képes a bölcsis, ovis is, viszont a felnőtt dolga TERELNI a megfelelő irányba az érést pl azáltal, hogy dicséri (megerősíti!) a kívánt viselkedést, ugyanakkor tilosnak és butaságnak minősíti a nem kívánt cselekvést és reagálási módokat pl mások megütése.

A dühöt kiválóan transzformálja az óvodás pl odavágja a plüss állatot a földhöz (mindig konkrétan kell fogalmazni, pl hogy plüss; de a törékeny játékra azt, hogy az XY játékot nem szabad dobálni, mert eltörik). Ezt érdemes ott és akkor megerősíteni, hogy szabad a plüss mackót földhöz vágni! Szabad ringatni is.

Azonban ott és akkor elmondani, hogy embert, ovis pajtást, Pistát, Jancsit, Katit, óvónénit, macskát, kutyát bántani, ütni butaság. Plüss állatot viszont szabad!

A lényeg, hogy ösztönösen vannak remek indulatlevezető és elaboráló módszerei a gyerekeknek, azonban még bizonytalan az ovis, hogy miként, mit, mivel szabad tennie. És hogy mit, kivel hogyan nem szabad. Ez az, amiben nélkülözhetetlen szerepe van a felnőttnek!