Van aki folyton aggódik, rémeket lát?

Igen, én folyton aggódom, de tudom, hogy abnormálisan, már régóta akarok pszichiáterhez menni, csak néha vannak jobb napjaim és olyankor azt hiszem minden oké. Egyébként nálam ez a szorongás szülés előtt kezdődött, szóval szerintem nálam ez valami terhességi depresszió, szorongás lehet, fél év telt el, de azóta is tart.

Én is. Nekem még idő és pár pozitív eset kell, hogy leépüljön az orvosok felé a bizalmatlanságom. Túl sokminden történt tőlük túl rövid idő alatt. Így meg, hogy nem bízok az orvosokban, a "minden oké" dolog sokadjára hallva nem nyugtat meg... így aggódok.

En ennyire nem vagyok parazos, de az en ertekiteletemmel is vannak gondok. Nem vagyok laza, de amiota anya vagyok, meg kevesbe. Nekem sem jo igy, de ez van. Egy 4,5 eves gyerkoccel.

Én valahogy nem vagyok ilyen aggódos, vészhelyzetben higgadtan lereagálom a dolgot és teszem, amit kell. Mondjuk szerencsére még semmi komoly nem történt a 20 hónaposommal, párszor beverte a fejét, becsípte az ujját, elesett. Persze mindez az én nézöpontom szerint. Ha a férjemet kérdeznënk, akkor a gyerek többször szenvedett agyalapi törést, majdnem leszakította az ujjait, plasztikai mütétre fog szorulni az arcsérülése miatt. (Elesett kismotorral és lehorzsolta kb 2cm-en egy kis csíkban az arcát). Szóval ö totál az ellentétem. :D ezzel az "arcsérüléssel" még a kórházba is el kellett mennünk (szerencsére az utcánk végébe van), ahol én próbáltam visszafojtani a nevetést, amikor az ápoló a férjemnek magyarázta, hogy apuka ez egy tökéletesen gyógyuló pici karcolás, nem fertözödött el a gyerek fél arca. :D Ezt magyaráztam neki elötte órákig, de nekem nem hitte el persze.

Én nem vagyok aggódós, legalábbis nem ilyen mértékben. Pedig a nagyobbikkal már sok mindent megéltünk, pl befulladás. De ha látom, hogy beteg, nem kúrálom itthon, elviszem orvoshoz.