Mi a véleményetek az egykékről? Nektek egy gyereketek van? Vagy esetleg ti egykék vagytok? ÉS azokat akiket ismertek egykék?

Nincs testvérem, kb sz@rrá untam a gyerekkoronat mert otthon senki nem játszott velem, máshoz meg ritkán mehettem el. Nagyon jó anyagi körülmények között éltünk, mindent megkaptam, ennek most így 30 évesen csak a kárát látom! Abszolút nem tudok bánni a pénzzel!! Önző és irígy vagyok még a saját gyerekeimnel szemben is!

Sosem akartam gyereket, az első terhesség villámcsapásként ért, de már akkor biztos voltam benne hogy neki bizony lesz testvére!

A baráti körömben mindenkinek van, fiú-lány párosok mind, hihetetlenül irigylem őket! Nagyon jó a kapcsolatuk, mindenben számíthatnak egymásra és bármit megtennének a másikért!

Nagyon sajnálom hogy nekem ez nem adatott meg (anyukám 2x vetélt el utánam), márcsak azért sem mert sosem fogom megérteni hogy milyen a gyerekeim kapcsolata (1 fiam és 1 lányom van)

A nagyfiam 8 éves koráig egyke volt. De én nem gondolom, hogy attól, hogy egy gyerek egyke, nehezen illeszkedne be. Nekem van tesóm, 2.5 év korkülönbséggel, és mégis nehezen barátkoztam mindig is. Egyébként nem az egykeség a gond, hanem ha egy gyerek úgy nő fel, hogy egyáltalán nincsenek más gyerekek a környezetében. Na ez rossz. Nálunk a nagynál ez volt a gond, mert nemcsak tesója nem volt sokáig, de az egész családban nincs más korabeli gyerek. Se a testvéremnek, se az unokatestvéreimnek (akik mind nagyjából velem egykorúak) nincsenek még mindig gyerekeik, csupa felnőttek vannak csak a családban. A baráti társaságomban sem született senkinek akkor gyereke, amikor nekem. Csak amikor az enyém már 4-5-6 éves volt. Úgyhogy neki kicsi korában sose volt gyerektársasága, legalább is olyan nem, akivel összejártunk volna, maximum idegen gyerekek a játszótéren, de mivel kellett párszor költöznünk, velük sem alakult ki szoros kapocs.

Ez sajnos a gyereken látszik is valamennyire, nem igazán tud mit kezdeni a korabeliekkel, felnőttek között sokkal jobban érzi magát.

Na szóval, nem az fontos, hogy legyen testvére, hanem amúgy legyenek körülötte korabeli gyerekek, nem bölcsiben, nem oviban, hanem úgy amúgy.

Egyke vagyok és sose akartam testvért. Helyette szoros baráti kapcsolataim vannak és tökjól elvagyok egyedül is. Azt szokták mondani, hogy majd később lesz rossz, mikor már nem lesznek a szüleim és egyedül maradok. Ilyen szempontból tényleg rossz belegondolni, de amúgy a fenének se kéne testvér. Nem, nem tudom átérezni a testvéri szeretetet. Anyámnak van egy nővére, születésük óta gyűlölik egymást, a vőlegényemnek pedig egy féltestvére, akivel nincs meg az igazi bátyj-öccs kapcsolata.

Igen, sokáig el voltam kényeztetve, de 14 éves koromban elváltak a szüleim, azóta teljesen átlagos életem van, nem kezelnek hercegnőként, normális felnőtt lett belőlem, aki érettségi óta dolgozik.

Nem érzem hátrányát az egykeségnek. Nyilván, ha lenne testvérem akkor nekem is rémisztő lenne az egykeség gondolata, de így a testvér gondolata rémisztőbb :)

23N

Egyke vagyok. Mindig is vág,tam testvérre. Anyám nem akart, amit felnőtt fejjel értettem meg. Apámnak nagy mereszseg lett volns meg egy gyereket szulni.

Nehezebben illeszkedtem szerintem, mint az atlag. Voltak kulonbozo lelki bajaim, de nem az egykesegem, hanem apam szemetsege miatt. Nem voltam elhalmozva semmivel, mert nem voltunk jomoduak. Nehezen eltunk. Anyam tologatta a csekkeket stb.

Nekem harom gyerekem lett es imadom oket es szinte kinnybe labad a szemem, amikor latom, hogy dogonyozik egymast. Kis kulonbseggel szulettek es nagyon eros kozottuk a kotelek.

Viszont ok sokkal jobban elnek, mint en gyerekkoromban. Sok ruhajuk, jatekuk, mindenuk megvan. Neha elfondolkodom, hogy nincsenek e elkapatva. Nekwm tizedennyi cuccom sem volt, mint nekik.

A testvert nem lehet potolni semmivel. Nekem sajnos kimaradt az eletembol a testveri szeretet. Orulok, hogy a gyerekeimnek megadhadtam.

Csatlakozom az előttem szólókhoz, én is egyke vagyok. Nekem mindig hiányzott a testvér. Bár voltak barátaim és velem egykorú unokatestvéreim, az mégsem ugyanaz, mintha együtt nősz fel egy másik hasonló korú gyerekkel. Na meg a szüleimnek extra elvárásai voltak velem szemben: mindig legyek kitűnő, valósítsam meg az ő sikertelen álmaikat. Apám az összes fiúmat elüldözte fiatal felnőtt koromban, mert velük szemben is extra elvárásai voltak...

A szüleim a 30-as éveimben haltak meg, akkor jöttem já, hogy a távoli rokonságból a kutyát nem érdeklem, tehát tényleg senkim nem maradt.

Nekem egy lányom van, de pár hét múlva várom a tesóit (ikrek leszek). Nem bánom, hogy sok gondom lesz a három gyerekkel. Mindig arra gondolok, hogy a tündéri kislányom nem marad egy szál egyedül a nagyvilágban (mint én), ha mi már nem leszünk.

Én egyke voltam. Nem volt jó.

Nekem szent elhatározásom lett, hogy legalább 2 gyerekem lesz, így is lett, nem bántam meg. Ha majd mi nem leszünk, ott lesznek egymásnak.

Egyke vagyok én is, és soha semmi bajom nem volt vele - bár egy testvérrel sem lett volna, szóval nekem ez kb. a "mindegy" kategória volt.

ELŐNYÖK:

- megtanulsz egyedül boldogulni (onnan kezdve, hogy egyedül készíts magadnak kaját, ha éhes vagy, odáig, hogy ne legyél társfüggő, ha felnősz, és mondjuk ne küldjön padlóra a tény, ha elhagynak:))

- kevesebb a családi vita (sajnos sok olyan példát látok magam körül, ahol a testvéri viszony felnőttkorban is minimum semmilyen, rosszabb esetben csak marakodás - persze nem akarok sarkítani, látok ellenpéldát is, csak abból kevesebbet, sajnos)

VESZÉLYEK (de ezeknek a többsége csak nevelés kérdése, nálam egyik sem áll fenn):

- önállótlan, önző lehet, ha elkényezteted

- zárkózott lehet, ha hajlamos rá, és nem szoktatod

társaságba

- esetleg túl szigorú lehetsz vele vagy túlfélted

- tényleg egyedül maradhat az ember, de ez csak akkor hátrány, ha jó lenne a felnőttkori testvéri kapcsolat, és ez ugye megjósolhatatlan...

HÁTRÁNYOK:

- nem tud egyedül társasjátékozni (ez volt az egyedüli dolog, amit sajnáltam gyerekkoromban - csak akkor lehetett társasozni, ha vendégségbe mentünk:S, de azért ez nem akkora tragédia:))

Összességében én teljesen jól éltem meg, hogy egyke vagyok, és nem érzem, hogy bármi hátrányom származott ebből (sőt!:))

Az tény, hogy más az életformám: szeretek egyedül lenni, igénylem is (de társaságban is jól elvagyok). Egyáltalán nem félek a gondolattól, hogy esetleg egyedül maradok - magabiztos és talpraesett vagyok és önálló, büszke vagyok rá, hogy (szinte) bármit meg tudok oldani. DE ez nem jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más.