Csak az én gyerekem szereti a mamáját és a papáját a legjobban miközben engem meg utál?

3.5 éves a fiam. Születésétől fogva sokat vigyáznak rá anyumék, a mama és a papa, hasonló elveink vannak, soha nincs gond velük, minden kérésemet betartják, nem kényeztetik el a gyerekeket, de természetesen a gyerek azt látja, hogy a mama és a papa mindig csak játszik velük, míg nekem itthon ezer más dolgom is van így játékra kevés idő jut.

Nagyon szeretem a gyerekeimet és mindig próbálok a kedvükben járni, igyekszem jó szülő lenni de nagyon nagy csalódás amikor a fiam közli velem, a mamát szereti a világon a legjobban. Eleinte próbáltam nem magamra venni, hisz gyerek, a pillanatnyi érzései vezérlik, nem érti még hogy engem ezzel nagyon megbánt, de egy hete már eldurrant az agyam és közöltem vele (persze nem gondoltam komolyan, csak valahogy hatni akartam rá), hogy akkor pakolja össze a ruháit, költözzön a mamához. Hát nem ijedt meg, kérte a bőröndöt, hogy pakol, sorolta hogy miket kell vinnie (pelus éjszakára, a kedvenc traktor, a piros szandálja stb...). Eltört a mécses, sírva fakadtam és elmondtam neki, hogy nekem ez nagyon rosszul esik, én nagyon szeretem őt és nem értem, hogy ő miért nem szeret engem pedig én annyira igyekszem. Persze vigasztalt, közölte, hogy engem is a legjobban szeret, de a mamát is. :D Mire ezt feldolgoztam, tegnap megyek érte az oviba és már a kapuban hallom, hogy visít, mert nem a mama ment érte az oviba hanem én. (anyu eddig 3x ment érte, csak ha muszáj volt) Közölte, hogy nem vagyok barát, utál engem, nem szeret és egyébként is hol a mama. Én meg nagyon szarul éreztem magam a 2 óvónő előtt, mit gondolhatnak, milyen szülő vagyok, hogy a gyerekem engem utál és csak a mama kell neki?!

Természetesen az autóig hallgattam, hogy hol a mama, menjünk a mamához, engem nem szeret, a mamát szereti a legjobban stb... mire kifakadtam és rászóltam, hogy most volt elég, milyen dolog ez, hogy így viselkedik, még egy köszönés sem hagyta el a száját de már visít stb... na akkor kapcsolt kicsit, bocsánatot kért, de annyira bánt a dolog...

Csak az én gyerekem ilyen? Miért? Vagyis értem én, hogy miért, a mama-papa hiába nem kényezteti nagy ajándékokkal, hiába vannak náluk is szabályok, ők csak velük foglalkoznak abban a pár órában amíg együtt vannak, biztos ettől jobbak mint én, de akkoris...

Tudom, hogy én is nagyon szerettem a mamámat kicsiként mert ő mindig jófej volt, soha nem kiabált velem, sütött nekem palacsintát stb... de én soha nem mondtam anyunak ilyeneket amiket én most hallgatok a fiamtól.

Más gyereke is ilyen? Vagy én rontottam el valamit nagyon? Tudom, hogy nem vagyok tökéletes szülő, sokkal többet is foglalkozhatnék a gyerekeimmel de sajnos az élet nem csak ebből áll, és én sajnálom a legjobban, hogy a nap 24 óráját nem csak autó tologatással és vár építéssel tölthetem.

Változtassak? De mit? Hogy? Segítsetek kérlek! Most már nagyon kétségbe estem...