Amit szabad a jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Nem káros ez egy kisgyerekre?

Nem ennyire fekete-fehér az ügy, ahogy leírod. Amire te gondolsz, szerintem az a típusú nevelés, amely szerint a felnőtteknek alapból igazuk van mindig, csak azért, mert felnőttek – ergó a tekintélyelvű nevelés. Nem magyarázunk el dolgokat, „mert csak” – hm, milyen ismerős ez a manapság hatványozottan a tekintélyelvre építő politikából, emlékszik még valaki Selmeczi Gabriella fenomenális megnyilvánulására?

Selmeczi: Nincs logika abban a kérdésben, amit felvetett.

Újságíró: Miért?

Selmeczi: Csak.

Szóval a felnőtt nem téved, egy felnőtt szavát akkor sem vonjuk kétségbe egy gyerek előtt, ha az orbitális marhaságokat mondd (hiszen így nyilván sérülne a saját abszolutista tekintélyünk is a gyerek előtt).

Magam is meglepődtem, mikor nem is túl rég nyilvánvalóvá vált számomra, hány ilyen szülő van csak a gyerekem osztályában.

Hogy mi a véleményem erről? Az, hogy így nyilván könnyebb gyereket nevelni, mint ha megpróbálok mindent elmagyarázni neki, mert lássuk be, előfordulhat, hogy ilyenkor kiderül, nincs igazam, vagy a gyerek (akinek elég jó logikája van) rávilágíthat a saját korlátaimra, ad absurdum hülyeségemre, és ettől összeomlik a jól felépített autokrata rendszerem.

Azt is gondolom, hogy a csak magyarázat nélküli szabályokra építő nevelésnek a következménye az, hogy a gyerek nem érti meg a szabályok lényegét, értelmét, így ha nincs felette a kényszerítő erő (szülő), nem fogja tartani magát azokhoz.

Másrészről viszont vannak helyzetek, amikor sajnos valóban az igaz az, hogy „amit szabad Jupiternek…” Egy egészen hétköznapi példa: nálunk a gyereknek megszabott ideje van arra, hogy számítógépezzen. Ellenben gyakori, hogy azt látja, mi, a szülei órákat ülünk a gép előtt dolgozva. Amíg kicsi egy gyerek, nehéz neki megmagyarázni, hogy mi nem szórakozunk ilyenkor, hanem dolgozunk, ezért nekünk szabad. Nyilván mondtuk neki, tudja is, de mégis fura érzés, hogy mutatjuk neki a „rossz példát”, közben dörgedelmes szavak kíséretében parancsoljuk el a gép elől.

Nekem rettenetesen káros volt ez a nevelési módszer. Mindkét szülőm ilyen. Azt gondolják, a gyerek egy kiskutya, akit a saját szájízük szerint kell beidomítani, ők felsőbb rendű lények, nem kell megindokolniuk, mit miért nem, legyen elég hogy "mert azt mondtam", "mert így döntöttem", "mert 18 éves korodig azt csinálod amit én mondok". Teljesen hülyének néztek minket, azt hitték, nincs saját ítélőképességünk, nincs erkölcsi rendszerünk és életcélunk, mindent ők akartak nekünk megszabni, és azt hiszik mind a mai napig, hogy ez így a jó.

Ezekből az következett, hogy (tesóim nevében nem tudok nyilatkozni) én egy lázadó kamasz lettem, rossz társaságba kerültem (nyugi, cigi, pia, drog nekem mindig is tabu volt, de nem azért mert a szülők azt mondták hanem mert tudtam hogy az nekem rossz). Összejöttem egy fiúval aki folyton kihasznált és terrorizált, de mivel a szüleim tiltottak tőle, csak azért is mentem tovább. 20 éves koromra lelki nyomorék lettem, szüleimtől semmiben nem kaptam segítséget, mindig csak a magukét fújták, de nem érdekelte őket, hogy mire lenne szükségem.

Most 24 vagyok, új pasival, aki meggyógyított. De a szüleimmel mind a mai napig nem tudok egy fontos dolgot se megbeszélni. A párom anyjával bármit, a sajátommal szinte semmi komolyat. Ez van. Fáj, de szerintem ezt nem én szúrtam el. A többi tesómnak is vannak gondjaik, csak mások mint nekem.

Amiről te írsz az a gyerek elnyomása, szomorú, de sokan így nevelnek. A mondáshoz viszomt szerintem nem sok köze van. Nekem gyerekkoromban akkor mondták viccesen, amikor kávézni akartam vagy megkóstolni az alkoholt.

Mai példánk: 3 éves kérdezi -anya, vettél túrórudit?

-nem kicsim, most nincs itthon.

Erre erre az ajtóra mutat

-akkor menjél be a szobába gondolkozni!

Anyám így nevelt. Én próbálom elmagyarázni a gyerekeimnek, hogy ezt ne csináld, mert bajod lesz belőle. Legtöbbször lepereg. Anyám szerint teljesen rosszul csinálom, mit magyarázkodom én egy 3 évesnek, ne csinálja, mert én azt mondtam, pont.

Ezzel az a baj, hogy nem csinálja, ha látom, de ha nem látom, akkor csinálni fogja, mert nem érti, hogy miért nem szabad.

Az evést én soha nem erőltettem, vannak napok, amikor szinte semmit nem esznek, de nem érdekel. Ott van az étel, ehet, ha éhes lesz, fog is enni. De tudom, hogy nagyon sok rossz evési szokást lehet így kialakítani, ha folyton erőltetjük, meg siránkozunk, hogy mi lesz veled, éhen halsz. Amelyik gyerek éhen hal, azt nem kínálgatják naponta százféle kajával, az tuti.

Anyám ezen is ki van borulva, hogy alig esznek, milyen soványak. Hát aztán? A védőnő szerint teljesen rendben van a súlyuk. Étkezéskor eléjük teszem a kaját, ha nem kell, nem eszi meg, majd eszik legközelebb.

Amúgy ez a régi típusú nevelési elv már nem fog működni, ugyanis a gyerekek már nem tisztelik úgy a szüleiket mint régen. Egyenjogúság van, a szülők is otthon nyíltan szidják a főnökeiket, a tanáraikat. A gyerek nem fogja megtanulni, hogy van, akit tisztelni kell, és mindenben igaza van. Csak azért, mert azt mondtam, azt éreznie kéne, hogy otthon is kemény hierarchia van, de igazából nincs.

A kedvencem, amikor egy kedves kollégám előadta:

-Én megmondom ám a főnökömnek, ha bajom van, én nem hunyászkodom meg előtte. Múltkor is megmondtam, hogy hülyeséget beszél.

-A gyerek csinálja, amit mondtam, nem érdekes, hogy miért, én vagyok a főnök, az van, amit én mondtam.

Igazán jót nevettem, ő maga nem érzi az ellentmondást?! A gyerek igen.

14-es vagyok. Látom sokan írtok az evésről. Hát az nálunk úgy nézett ki, hogy anyám sokszor ehetetlenül főzött, azt leerőtette mindig. Ha esetleg valami finomat főzött, abból meg nem ehettünk többet, mint amennyit kiporciózott. Mind soványak, életuntak vagyunk. Ha megéheztünk, sosem ehettünk, csak reggeli/ebéd/vacsora kirendelt idejében. A hűtőbe mindig mindenkor tilos volt belenyúlni.

Én: Anya éhes vagyok.

Anya: Egyél margarinos kenyeret.

Én: Nem szeretem a margaring.

Anya: Akkor nem eszel semmit.

Így nőttem fel. Tudom, van ennél rosszabb, de nekem az fáj, hogy ők azt hiszik, jól neveltek minket és másoknak is ezeket tanácsolják.

Hát, az amit szabad Jupiternek módszer, az északkoreai átnevelő táborban esetleg elmegy, de amúgy kukába való.

Már az öreg Albert Schweitzer is megmondta, hogy a személyes példamutatás az emberek nevelésére nem a legjobb módszer, hanem az EGYETLEN!