Nem szeretném egyáltalán veréssel fenyíteni a kicsit. A férjem néha odacsap neki. Én ezt ellenzem. Menni fog ez így?

egy fenékrecsapástól azért nem dől össze a világ :) én kislányom is kapott néha seggrepacsit, mikor elhagyta az agyát, mégse üt-ver az óvodában mindenkit, meg lelki sérült sem lett, nagyon jólnevelt kislány (óvónénik szerint is, nemcsak az elfogult rokonok szerint!).

ettől függetlenül én mindenképpen azt tartom helyesnek, ha a szülők legalább fő vonalakban egységes nevelési elveket képviselnek kezdetektől fogva, szóval ebben közös nevezőre kéne mihamarabb jutni.

A két és fél éves fiam kikarmolta a nagyanyja arcát, mikor a kicsit szültem és még a kórházban voltam. Utána meg mondogatta, hogy milyen rossz a fiam. Engem nem bántott soha, mert én mindig leszereltem, határozottan rászóltam, megfogtam a kezét stb., úgyhogy nem is próbálkozott egy idő után. A nagymama is mondta, hogy nem szabad, ne csináld, de ugyanakkor nagyokat vigyorgott hozzá. A gyerek úgy értelmezte, hogy "de jó játék". De magyarázd meg egy 60 éves asszonynak, hogy nem kell mindenben a gyereknek engedni, vannak szabályok, amit be kell tartani. (nem ütögetünk, csapkodunk). A gyerekeim azóta is bepróbálkoznak nála, én hiába szólok rájuk, hogy ne ütögesség a mamit, ha ő hagyja.

De te ne add fel, értesd meg apukával, hogy nem visszaütéssel, hanem határozottsággal, rászólva, kézlefogva szoktassa le a kislányt arról, hogy ne ütögesse.

Én életemben egyetlen egyszer ütöttem meg anyumat. De ő tudta hogy hogy kell megnevelni. Adott egy pofont és helyre jöttem.

Elgondolkoztam azon hogy mit csináltam és bocsánatot kértem anyumtól. És azóta sem emeltem még a hangomat sem fel, ha anyummal beszélek.

Apummal más a helyzet, vele már néha szoktam ordibálni (mert egy kicsit értetlen xD) de rá sem emeltem kezet sosem.