Ti erőltettétek volna a helyemben? Dackorszakos gyermek?

Tegnap kitaláltam, hogy csináljunk a kisfiammal /2 éves/ anya-fia programot, ugyanis a férjemnek itthon kellett dolgoznia, a célom az volt, hogy ne zavarjuk apát, valamint a kislányom születése óta /2 hónaoos/ elég kevés lehetőség van a kisfiammal kettesben lennünk.

A kislányomat megszoptattam, apára bíztam, nagyon jó gyermek, olyan eszik-alszik típus. A kisfiammal pedig elindultunk vonatozni egyet: a közelben a vasútállomás, imádja a vonatokat, gondoltam, jó program lesz. Csak hát a házból kilépve minden nagyon érdekes volt a fiamnak, nekem oedig noszogatnom kellett, hogy siessünk, különben lekéssük a vonatot, amit kinéztem. Máskor imádni szokott vonatozni, moat viszont nem akart jönni, földhöz vágta magát, ölbe akart kéredzkedni, én viszont nem akartam felvenni, máskor, ha a húga is velünk van, úgysem tudom felvenni, miközben tolom a babakocsit. Megölelgettem, elmagyaráztam, higy miért sietünk, hogy a vonaton majd tud pihenni-nézelődni, de olyan éktelen sikítást rendezett, hogy a vasútállomásig húzatta magát, őrjöngött-sikított. Többször úgy voltam, hogy hazamegyünk, de tudtam, hogyha meglátja a vonatot, minden baja elszáll. Így is lett, hirtelen abbahagyta a sírást, angyali kiskölyökké változott, és csodálatos délutánunk volt.

Ti erőltettétek volna a programot? Vagy ilyenkor a legjobb lenne azonnal hazamenni? Baromi cikinek éreztem a viselkedését, kaptam is a bíráló tekinteteket út közben, de úgy voltam vele, hogy csakazértis végigcsináljuk, nem engedek a hisztinek. Szaranyának éreztem magam, a végére a türelmem is elfogyott. Egyszer rá is kiabáltam.

Ti mit tettetek volna?