Mi a helyes reakció, ha a 20 hónapos kisfiam "megver" engem?
Dackorszak, hiszti van már jó néhány hónapja, hanyatt vágja magát, üvölt, de ez már finomodik.
Most újabban azt kezdte, ha valamire azt mondom neki, hogy nem szabad, akkor szó szerint pofon vág, az arcomra üt, és kiabál nem, nem, nem. Meglepődtem, mert soha senkitől nem láthatott ilyet, nem kapott tőlünk pofont soha. Mit tegyek, hogyan szokassam le róla? Gondolom nem kéne visszaütni, próbálom lefogni a kezét, és nyomatékosan mondom neki, hogy ezt nem szabad, de ez még jobban feldühíti, hisz az agész cirkusz onnan ered, hogy valamit éppen nem szabad neki. Nem tiltok sokat, de van amit muszáj, elég örökmozgó gyerek, a csilláron is lógna ha tehetné. Viszont beszélni nem beszél, csak néhány szót mond, így elég nehéz még kommunikálni vele.
Tudtok tanácsot adni, ti mit reagálnátok a gyereketekre ilyen helyzetben?
válasza:Nehéz kérdés. Amíg nem volt gyerekem, azt mondtam, ha az enyém ilyet tenne, úgy vágnám pofon, hogy kiesne a foga. De most itt van a kislányom, extra akaratos baba, lassan belép ebbe a dackorszakba és nem tudom, hogyan lenne jó. Néhányszor ütöttem a kezére, mert lehajigálja az ételt a földre és közben szemtelenül nézi az arcomat, hogy felrobbanok-e. És párszor ettől sírva fakadt, de legutóbb megijesztett a reakciója: nem sírta el magát, hanem belenézett a szemembe és nevetett a szeme, de valami félelmetes dacos nevetéssel. Leírhatatlan volt, azt láttam, hogy az van a szemébe, amit én talán először 20 éves koromban éreztem, amikor meghalt az öcsém és nem voltam hajlandó sírni, hogy nem érdekel már, verj csak, engem nem látsz sírni többé. Megrémített ez a keménység egy alig 12 hónapos kisbaba tekintetében.
Aztán még volt egy eset, amikor elvesztettem a fejem, mert hetek óta nem eszik semmit és ráordítottam, de úgy, hogy összerándult. Sírt picit, majd magányosan csendben üldögélt a járókájában és enni kezdte a morzsákat, mert kínomban már odateszek neki néha ennivalót, hátha eszik. Aztán kiemeltem a kis buksit és bocsánatot kértem. Másnap amikor puszit kértem tőle, rám nézett, majd ráütött az arcomra. Ezt többször megismételtük. És akkor úgy éreztem, emlékszik arra az ordításra és azért kapom.
Borzasztóan érzem magam, nem tudom mi a helyes, de most én is úgy érzem, nem helyes, ha visszaütünk, mert lehet hogy a kezére veréssel én tanítottam meg ütni. Nem tudom. De ezelőtt még soha nem ütött meg. De azt se tudnám elképzelni, hogy engedjem megütni őt bárki mást. Szerintem van olyan helyzet, amikor igenis el kell csattannia egy pofonnak, de nagyon kell tudni, hogy mikor van az a helyzet.
Kedves utolsó, nagyon igazad van. A kérdés feltevése óta eltelt időszakban egyszer sem ütöttem vissza a gyerekemnek, hanem minden ütésre simogatással válaszoltam, közben elmondtam neki hogy ütni nem szabad hanem akit szeretünk azt simogatjuk. Mivel a kicsik utánzással tanulnak, mi mutatjuk a példát a reakcióikra. Úgy gondolom az arcul csapkodást dacból figyelemfelkeltés céljából csinálja, de ez most már egyre ritkább, helyette tényleg simogatja az arcomat, elértem vele azt, hogy simogatással hívja fel magára a figyelmet, tehát egy pozitív dolgot tesz negatív helyett.
A kislányodon elgondolkodtam, ő is nehéz eset, erős akarattal. Vigyázz vele, hogy szeretettel tudj felé közeledni, szeretettel meghúzni a határokat, és tényleg nem visszaadni a rosszat, mert akkor megerősítjük bennük, hogy így kell cselekedni. A férjem néha rá szokott kiabálni a gyerekekre, de úgy istenigazából, olyankor rögtön haptákba vágják magukat, de a tekintetükben ugyanazt látom, amit te is írtál, főleg a nagyobbik 4 éves, olyan gyilkos dühöt látok a szemében, mint aki azt mondja, szót fogadok de ezért még meglakolsz! Szóval nem jó ez, észnél kell lenni, és nagyon szeretve fegyelmezni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!