Miben rosszabb egykének lenni?

Gyerekkorban lehet, hogy nem tűnik rosszabbnak, de attól is függ, hogy mennyi barát veszi körül az embert, biztos van akinek már akkor is hiányzik egy testvér. De felnőttkorban már jobban hiányzik egy testvér szerintem, főleg ha az ember jó példákat, és összetartó családokat lát maga előtt. Én egykeként nőttem fel (amúgy van 3 féltestvérem), és sokszor szívesebben vagyok egyedül, nem szeretem a nagy társaságot, és gyerekként irigyeltem az unokatesóimat, akik négyen voltak. Mondjuk elkényeztetve nem lettem, mert anyám egyedül nevelt, nem voltunk olyan anyagi helyzetben, hogy mindent megkapjak, és az alkalmazkodás másokhoz sem gond, imádtam koleszos is lenni, pedig elég heringszerűen voltunk.

Nekünk két gyerekünk van, kis korkülönbséggel, mert nem szerettem volna, ha egyke marad a fiam. Majd egyszer talán harmadik is lesz.

Egy testvérre lehet számítani, van kivel megbeszélni azt, amit a szülőkkel és a barátokkal ciki lenne. Nekem van egy bátyám, rengetegszer kihúzzuk egymást a bajból. Mindig segít; általa jutottam végre én is oda a hintához a játszótéren, ő segített a házi feladatokban, ő intézte el azokat, akik csúfolták az ő kis hugicáját a suliban, megvigasztalt a hatalmas szerelmi bánataimban... Mindig ott áll mellettem, ha szükségem van rá.

Kiskorban segít megtanulni, hogy másokkal osztozni kell és alkalmazkodni. Az unokaöcsém egyke, 3 éves koráig senkivel nem kellett osztoznia a játékokon, nem kellett másokhoz alkalmazkodnia, voltak is ebből gondok.

Az is sokat számít, hogy ha nincs testvére, akkor is van-e játszótársa a gyereknek. Rendben van, hogy jár bölcsibe/oviba/suliba, de mi van este, hétvégén és a nyáron? Jó, ha van egy testvér, akivel ilyenkor is játszhat. Ha az nincs, legalább a szülő foglalkozzon eleget vele vagy legyenek szomszéd gyerekek az ő korosztályában.

Én egyke vagyok, és mindig is hiányzott egy testvér, még most is (30 éves vagyok).

Gyerekként mindent megkaptam, nem kellett osztoznom senkivel, ezért a mai napig nem szeretek megosztani dolgokat, osztozni másokkal, sajnos. Kicsit visszahúzódó is vagyok, mivel sosem kellett érvényesítenem az akaratom, mert úgyis én kaptam meg mindent.

Gyerekként sokszor nem volt kivel játszanom, voltak barátnőim persze, de azok a város másik végén laktak, jó lett volna egy testvér.

Most is nagyon hiányzik a testvér, mert nincs egy közeli rokonom se mióta a szüleim meghaltak.

Szerintem abban rosszabb, hogy bár nincs rá garancia, hogy jó testvérek lennének, az esélyt sem kapják meg.

Mi nagyon jóban vagyunk felnőttként a tesómmal, de gyerekkorban is rengeteget játszottunk együtt. Sokan vannak a baráti társaságunkban, akik testvérek és együtt buliztak kamaszkorban is. Együtt mentek haza buli után, vigyáztak egymásra, tök jó volt.

De ha nem túl jó testvérek, akkor is van rá esély, hogy felnőttként másképpen gondolják majd. Sok mindenben változik az ember az idők során.

Férjem egyke, mindig szeretett volna testvért, de anyuja egyedül nevelte. Én imádom a húgomat. Mi jó tesók vagyunk. Apuék 11en voltak, nem volt jó a kapcsolatuk. Tehát mindenre van példa, de esélyt csak akkor adhatsz, ha adsz testvért. Egy testvér más mint egy barát. A vér az vér. :)

Szia! Én is „egyke” vagyok, de nem éreztem soha egyedül magam, mert szoros baráti kapcsolataim vannak. Persze azt tudom, hogy más lehet egy testvér, akivel jóban-rosszban összetartotok, teljesen közös a gyerekkorotok, és akár a szüleitek hülyeségeit is könnyebb átélni, mert „cinkostársad”. Mindenesetre én nem vágytam sosem különösebben tesóra, alkalmazkodó vagyok, és úgy látom, sok testvér mellett felnőtt barátomnál kevésbé önző.

Most, szülőként, és jó pár év élettapasztalattal, látva az embereket azt gondolom, hogy a jó testvéri kapcsolat nagy részben a szülőkön múlik, nem hiszek abban, hogy két testvér „nem illik össze” – ilyenkor igen gyakran a szülők rontják el a dolgot sajnos. Ezért azt gondolom, hogy ha csak azért nem érdemes több gyereket szülni, hogy legyen testvérük, csak úgy, ha a szülők valóban vágynak még egy/két gyerekre.

Azzal természetesen egyetértek, hogy kell, hogy legyenek gyerekkapcsolatai a gyereknek, hogy megtapasztalja/megtanulja, hogyan kell másokkal együttműködni.

Egyébként érdekes módon azt tapasztalom (mind a körülöttem lévő gyerekek, mind az így felnőttek között), hogy 3 gyerek közül a középsőnek lenni a legrosszabb. Szóval, ha nekem választanom kéne, akkor 1, 2 vagy 4 (vagy ennél több) gyerekem lenne. :)