"nem én voltam" válaszra, hogyan magyarázzátok el neki, hogy be kell vallani ki mit csinált?

4,5 éves a lányom, nála is előfordult egy időben. Olyankor mindig elmondtam, hogy nem fogok haragudni, csak mondja meg az igazat, mert ez nagyon-nagyon fontos nekem. Nálunk sincs ám húdenagy büntetgetés, inkább a megfelelni vágyása motiválta a füllentést, mert nyilván rájött,hogy most csalódást okozna vagy mifene. Na szóval arra apelláltam, hogy megértse: igazat mondani fontosabb az adott esetben, mint maga a tett.

Így aztán szépen nyugodtan addig-addig próbáltam hatni rá mindig az adott szituációban, míg ki nem mondta, hogy igen ő volt. Elmondtam neki, hogy örülök, hogy igazat mondott, és ezért nem is kap büntetést, bár ugye tudja ,hogy nem örülök annak amit tett és megkértem ,hogy máskor ne tegye. De a hangsúly azon volt ,hogy igazmondás, és pár alkalom után nem is kellett noszogatni. Olyankor megkérdezte, hogy ugye nem leszel mérges? :D mondtam ,hogy nem, csak szeretném az igazat tudni és mindig meg is mondta nagy szégyenkezve.

És ennyiben maradtunk, kb fél éves időszak volt ez az ovi kezdetén, mostmár nem füllent.

3 éves a fiam, bölcsis. Pont a minap volt 2x is hasonló eset, láttam ami történt, de ő letagadta és másra kente. Szintén elmondtam, hogy szeretném tudni nem fogok haragudni stb, mintha a falnak beszéltem volna... mivel láttam, hogy ez nála nem fog használni, elküldtem leülni a gondolkodó-fotelünkbe, hogy hátha eszébe jut mi is történt igazából, persze sírt, hisztizett ott ücsörögve, aztán megunta/abbahagyta és kis idő múlva rákérdeztem, hogy na hogy is volt. Megint tagadás, megint hiszti, csücsülhetett tovább... egy idő múlva ő maga jött oda hozzám zokogva, hogy anya bocsáss meg én voltam én voltam... persze nagy kibékülés stb, megnyugtattam, elmondtam neki, hogy büszke vagyok rá amiért legyőzte magát és odajött megmondani az igazat. Este lefekvéskor a Pinokkiót meséltem nekik (lerövidítve), aztán közösen megbeszéltük hogy mennyi galibába keveredett mert nem mondott igazat, nem fogadott szót stb. Másnap volt egy érdekes szitu, morcosan jön a lányom, hogy az öcsi kiszórta a barbie-cipőket menjen és szedje össze. Az öcsi oda se figyelve visszaszólt ,hogy neménvoltam! Teljesen el volt merülve a játékában, ezért felhívtam magamra a figyelmét és megkérdeztem ,hogy te szórtad ki a cipőket? erre kis szünet, majd próbaképpen: nem (de inkább hangzott kérdésnek mint kijelentésnek). Elmosolyodtam és annyit mondtam, hogy légyszives mond meg hogy ki szórta ki? erre már mondta is azonnal, hogy ő. Mondtam neki, hogy örülök hogy megmondtad, látod milyen ügyes vagy! mondja ,hogy nem oylan buta mint a pinokkió :D megkértem hogy szedje össze és szó nélkül meg is tette, aztán visszatért a játékához. És ennyi... következő alkalommal simán megmondta, hogy rontotta le a duplo-házat, bár akkor volt hiszti, mert nem volt kedve segíteni az újjáépítésben, úgyhogy mehetett gondolkodni a fotelbe, hogy vajon szabad-e lerombolni más munkáját...

most látom hogy milyen hosszú lettem, bocs...

Fú, ezt az enyém is csinálja (5,5 éves). Csak ő nem így. Ő azt csinálja, hogy mondjuk ugrál a kanapén. Rászólok, hogy ne ugrálj, erre rávágja, hogy nem is ugrálok. Vagy meglátom a pulcsiját a földön, rászólok, hogy vegye fel, és rávágja, hogy nem is hagyta ott, biztos leesett (persze, az előszoba közepére).

Én általában megmagyarázom neki, hogy hiába mondja ezeket, én attól még nagyon jól tudom, hogy mit csinált és mit nem, és így is, úgy is azt kell csinálnia, amit mondok. Ha tovább vitatkozik, akkor nyert öt perc büntit.