Szerintetek rossz anya vagyok? Mit tehetnék hogy változzak? Már úgy érzem pszichológusra lenne szükségem. Kívülállóként adjatok kérlek tanácsot!

2 éves kisfiam van, az elején leszögezném hogy mindennél jobban szeretem. Viszont nagyon rossz helyzetben vagyok, több szempontból is, és ez minden napomra rányomja a bélyegét. az idegeimre és főleg a gyermekemmel való kapcsolatomra. Kezdjük ott, hogy a párom a jobb anyagi körülmények reményében, pár hónapja külföldre ment dolgozni (remélem nyáron már mi is utána tudunk menni) és gyakorlatilag teljesen magunkra maradtunk a kicsimmel. hiányzik, így nyilván írtó nehezen viselem ehhez jön még, hogy a családjaink szó szerint lesz...ják a kicsit, nem jönnek látógatóba, nem találnak ki közös programokat, sétát stb mint a "rendes" nagyszülők. Apu meg Apósom iszik is, Anyósom meg nem töri össze magát hogy látogasson. Persze ha én viszem a picit, akkor utyulu-putyulu :S annyiszor megfogadtam h nem megyünk hozzájuk, de most hogy ketten vagyunk jól esik arra a pár percre is levegőt venni, míg ők jópofiznak a gyerekkel (egyszer nem volt még olyan hogy mondták volna hogy fújjam ki magam vagy érjem utól magam a házimunkába stb addig ők játszótereznek vagy akármi) na, szóval ennyit a családról.

tehát mi szinte mindig ketten vagyunk, de van pár gyerekes barátunk, minden héten csinálunk közös programokat a kicsikkel. vagy ők átjönnek, és beszélgetünk-játszunk, vagy játszóterezünk ,játszóházba megyünk, sétálunk stb .. tehát szocializálódunk (de mindig kizárólag közösen a gyerekkel) én is mindennap leviszem sétálni ebéd előtt levegőzünk.

de egy perc szabadidőm sincs, felemészt a napi rutin, a házimunka stb, az egyedüllét, a rossz anyagi körülmények és az hogy senki nincs mellettem aki a kicsivel is ellenne hogy én is szusszanjak. tehát az idegeim kivannak teljesen. egyáltalán nics türelmem, erőm kedvem a kicsimmel való játékhoz. persze szeretgetem, beszélgetek vele, meg rendesen ellátom, de sokszor nincs türelmem, kedvem magyarázni neki, vele játszani, nem tudom úgy kezelni mint egy normális anyuka. egyrészt most van nála a dackorszak (nem mutatom be :D) másrészt egy percig sincs el, csak pakol, rámol, rosszalkodik egész nap. ha elmondok vmit hogy nem szabad (de amúgy is tudja) csak azért is csinálja és a vége az hogy üvöltök vele, megrángatom (persze nem erőből!) csak figyelmeztető jelleggel. utálom ezt magamba, mindig lelkiismeret furdalásom lesz, vagy sírok is, de akkor mikor 3szor 4szer szólok, már nem tudom magam kontrollálni és kijön belőlem. utána látom magam kivűlről, milyen undorító vagyok ezzel a picivel és belegondolok Ő mit gondolhat. biztos kivan hogy ilyen anyja van. tudom hogy nem szabadna így viselkednem. nem várhatom el tőle hogy makulátlan legyen és vigyázba álljon mindig azt csinálja amit mondok. de nem bírom sokszor. szinte mindennap van ilyen incidens! és ez borzasztó!!! minden nap úgy kelek hogy mától jobb lesz minden ... de nem az.

egyébként mehetnék vissza dolgozni, de a fentiekből láthatjátok hogy SENKI nincs aki elhozná a kicsim a bölcsiből ha én délutános vagyok, hát még lefektesse, megetesse, lefürdesse mire én hazérnék (este 9). csak abba bízom h párom után tudunk menni hamarosan és jót fog tenni a környezetváltozás! de addig mit tanácsoltok? szeretnék barátként tekinteni a szemem fényére a gyermekemre, jókat játszani vele, nevetgélni vele, de legfőképp jó anyukája szeretnék lenni! és jó lenne végre feloldódni, nevetgélni, jól érezni magam és nem mindig agyalni és stresszelni