Más anyuka is érzi magát gyerekesnek? Miben nyilvánul meg?

Velem is volt már ilyen, és szívesen vissza is szólnék, ha a jó szöveget nem utólag álmodnám meg otthon. :)

A gyerekkel amúgy alakul az ember is, ahogy egyre nagyobb és egyre több kapcsolata van, egyre több "atrocitás" éri, úgy az anyja-apja is fejlődik ám! Lesz amiért csak azért is kinyitod a szádat, lehet magadra sem fogsz ismerni.

Mikor már beszél majd, és rád néz a gyerek nagy szemekkel, kérdőre vonva téged, hogy de anya, segíts...hát fogsz segíteni, és meg is fogod állni a helyed.

Lehet nem leszel egy lökdösődős, tolakodós tyúk, de nem is kell annak lenned. Legalább jó példát mutatsz a gyereknek.

Sokkal karakánabb lettem, amióta a gyerekemért is ki kell állnom.

Én sem voltam soha nagyszájú, ha kilöktek a sorból, félreálltam.

De ez a gyerkőc növekedésével változott.

Ha már bölcsis, ovis, iskolás, akkor sokszor ki kell állni érte. Nem csak hogy megvédeni kell, hanem tudni kell bátran kérdezni, bátran kijelenteni a véleményünket.

S mondom ezt úgy, hogy régen egy tök betoji nő voltam. Most már nem. Nem vagyok ma sem egy erőszakos nőszemély, de sokat alakultam mióta a gyerek nő és nő. Úgy növök én is vele. :)

Amúgy meg sok esetben nem is jó a vita. Vannak, aki nem tudnak vitázni, mint elmondásod szerint pl. te, és van akivel nem is érdemes! Szerintem akkor inkább ne szóljon vissza az ember, minthogy egy hülyének visszaszóljon és egy vég nélküli vitába keveredjenek tök feleslegesen.

Ha meg majd azt látod, hogy a gyerekeden csattanna a dolog, hidd el össze fogod magad szedni!

Csajok most rólam beszéltek??? :):)....mintha magamat látnám.....:)

Én mindig csodáltam a talpraesett magabiztos nőket, akik célratörők, és mindent elérnek...de jó nekik ha még gyerkőcük is van..:)..én meg......én is az a kikullogós fajta vagyok. És igen, utólag olyan jókat be tudok szólni, és felhúzom magam. Pedig itthon nagy a csőröm. :( Remélem tényleg idővel alakulunk, a fiam 3 éves, eddig annyi volt a nagy bátorság, hogy rászoltam egy gyerekre a játszótéren, aztán meg tök hülyén éreztem magam....

tényleg lehet az a bajunk, hogy mi már csak mondókákban tudunk beszélni és gyerekgyelven. :)

Abban reménykedem ha visszamegyek dolgozni egy kicsit felpörgök én is talpraesettségben és kommunikációban is.

Hát ez rossz hír rám nézve.:( Én 24 vagyok és 1-2 év múlva kezdünk babával próbálkozni, de én is mindig olyan voltam, mint ahogy te és páran leírtátok. Azt reméltem, hogy ez változni fog, ha gyerekem lesz.

Nekem egyelőre egy kölyök kutyám van (10 hónapos), de már most tapasztalom, hogy meg kell védenem, mivel ő nem tudja minden esetben magát (kistestű). Eddig nem sok sikerrel, bár már egyszer kerültem összetűzésbe egy nővel, akinek a kutyája szabályosan terrorizálta az enyémet és jópár hónap "nyelés" után végül egy kis részét elmondtam neki amit akartam. Az volt a baj, hogy olyan váratlanul ért a kérdése, hogy "megmondaná mégis mi baja van velem?". Szóval közel sem mondtam el, amit kellett volna.:( De erre is készültem pedig hónapokig, de mégsem.

A múltkor egy bácsi akart belerúgni a kutyámba, mert megnyalta a lábát. Akkor sem szóltam igazán vissza, csak itthon jutott eszembe, hogy mit kellett volna mondani.:(

Gimiben egyszer az egyik nagyszájú osztálytársunk azt ecsetelte egy beszélgetős órán, hogy neki nem kell azért kevésbé nagyszájúnak lennie, hogy a csendesebb emberek is szóhoz jussanak. Azt mondta, hogy nekik (nekünk) is van szánk és használjuk, ha akarjuk. Erre a tanárnő azt mondta, hogy akkor maradjon csendben óra végéig, amíg beszélgetünk tovább. Ha jól emlékszem 5 percig sem bírta a csaj. Na akkor azt mondta a tanárnő (amire azóta is gondolok, ha hasonló szituációba keveredek), hogy "Na látod? A csendesebb visszahúzódó embereknek pont annyira nehéz visszabeszélni, vagy a nagyszájúak mellett érvényesülni, mint neked csendben maradni!". Ezzel a csaj sem tudott vitatkozni.:)