Van még így valaki? Kislányom 3 és fél éves lesz szeptemberbe ekkor kezdi az ovit. Már nagyon várja sokat beszélgetünk róla, az oviba is voltunk már. Na de én rettegek hogy mi lesz, nem miatta hanem magam miatt.

Hát, mintha csak magamról olvasnám amit írtál. Bár nekem fiam van. Azzal nyugtatom magam, hogy az ő érdeke hogy korabeliek társaságában legyen és neki ez jó lesz így. Én meg majd túlélem valahogy. Bár tuti hogy sírni fogok, amikor otthagyom, de csak kint az autóban. Addig erős leszek, ne lássa rajtam hogy kivagyok. Bár még mindig jobb hogy ha én sírok, mintha ő, mert akkor én tuti hogy nem hagyom ott. Hazahozom és próbálkozunk majd 1-2 hónap múlva. Bár én a tesó miatt úgyis otthon vagyok, úgyhogy megoldható hogy várjunk még pár hónapot az ovival.

Szerintem semmi baj nincs veled/velünk, csak anyukák vagyunk és kész. Nálunk jobban soha senki nem fogja gondját viselni a gyerekünknek és aggódunk hogy akkor mi is lesz majd vele nélkülünk. Ők biztosan jól eljátszanak majd nélkülünk, de nekünk akkor is lelkileg nehéz ez, elvégre eddig "hozzánk voltak nőve".

Kitartás, ez az élet rendje, lassacskán el kell engedni a kezüket. SAJNOS! :-(

Hát ezzel nem vagy egyedül.

A kisfiam 3 évesen kezdte az ovit, bár akkor már a pocakomban volt a kistesója.

Én is rettenetesen féltem attól, hogy lelkileg hogy fogom bírni, és hogy neki milyen lesz elszakadni tőlem, hiszen addig minden nap velem volt. Nagyon várta már az ovit, és nem kellett 1 hét sem, teljesen beszokott. Amikor láttam, hogy nagyon jól érzi magát, már könnyebb volt túltennem magam az elszakadáson, és boldog voltam/vagyok.