Itt kellene hagynom a családomat, eltűnni, vagy mi lenne a jó megoldás? Már teljesen kikészültem!

Hú hát egyértelmű így olvasva hogy köztetek van a probléma és a kislányod csak a "tünet". A családotokban KÖZTETEK van a valós probléma a kislány meg próbál alkalmazkodni, látja érzi hogy semmibe vehet téged,mint embert és az érzéseidet hiszen apuka is ezt teszi.

Köztetek kellene rendet tenni ha apuka nem becsül nem tisztel téged (leordítja a fejedet!!!) akkor nem fog változni a helyzet sőt egyre rosszabb lesz.

beszélj a férjeddel, egymás között próbáljátok helyrehozni a dolgokat, a szeretet, a szerelmet.

Ha pedig nem megy akkor éljetek külön mert ebbe belerokkansz hogy egy megtűrt vagy utált valaki leszel.

Megosztott szülői felügyelet vagy ilyesmi.

Akkor apuka is rájönne hogy mit veszített veled.

Nagyon sajnállak tényleg rossz ez az egész:(

ez teljesen normális viselkedés egy 3 évesnél! pszichológus hallgató vagyok, szakmai oldalról azt tudom mondani, hogy ez az analitikus szempontból egy identifikációs szakasz, ami a saját nemében erősíti meg. támogatni kell és nem kell belőle érzelmi dolgot csinálnod, mert ez nem egy állandósuló helyzet. fog ő feléd fordulni újra, de jelenleg a fejlődéséhez most inkább az apa személyére van szüksége(mint pl. rád a kezdeti csecsemőkorban). támogasd benne, kiegyensúlyozottabb lesz és a felnőtt társas kapcsolatai is sikeresebbek, ha ezeket a szakaszokat meg tudjaélni a maga mélységeiben. az érzelmi kilengéseiddel csak megzavarod benne.

olvass neten utána: elektra-komplexusnak hívják (fiúknál: ödipusz-komplexus)

Hát itt apával vannak nagy gondok.

Az én lányom is nagyon apás, és ha hagytam volna, vagyis hagytunk volna mindent, akkor most én is épp ott tartanék ahol Te. Eleinte a férjem is kiállt a gyerek mellett, de belátta, hogy így egész egyszerűen a fejünkre nő és senkinek nem lesz jó, nameg kapott tőlem fejmosást bőven, hogy lesz szíves kiállni mellettem ha valamit mondok az úgy legyen, és fordítva, ha ő mond valamit, akkor én sem kezdek el ellenkezni a gyerek előtt. Persze utóbb meg lehet beszélni a dolgot mikor már a csemete ágyban, hogy ki hogy gondolta.

Egy szó mint száz, amíg a férjed veled veszekszik a gyerek előtt, addig ne csodálkozz rajta, hogy így viselkedik a gyerek. Állj a sarkadra, áll ki az igazadért, ha ordít, had ordítson, ha másból nem tanul, az ordításból megfogja. Ha idáig fajult a helyzet máshogy úgysem fogod tudni megoldani. Az enyém 4 éves, a mai napig bepróbálkozik ezzel az apa vegyen ki a kádból műsorral, ha egyszer azt mondom, hogy nem, akkor az úgy is van, ha sír, hát majd abba hagyja, max 3 percig tart, utána megnyugszik és el is felejti a dolgot.

Szóval legyél határozott! Tudom nehéz, de muszáj. Gondolj bele, inkább hagyod hogy a családod a fejedre nőjön és Te mész el otthonról?!

"az apja rám ordít"

-Ezt semmiképpen ne hagyd, hogy azt a kicsi tekintélyed ami még van a gyerek előtt alá ássa.

- A kislányod úgymond "szerelmes" az apjába és mivel érzi, tudja,hogy tőle mindent megkap egy füttyre azt maximálisan ki is használja.

Tisztáznotok kell hogy nem a gyerek kénye kedve szerint ugráltok ha nem ti nevelitek...

Semmiképpen ne lépj le az nem megoldás!!!

"én hiába mondom, hogy majd én kiveszlek, ne apa vegyen ki a kádból, nem megyek vele semmire, hisz ordít, hogy apa vegye ki, és ő odajön hogy ne ordítson és kiveszi. ha pl fésülködésre kerül sor, ordít, hogy az apja fésülje meg, én akkor is megyek, hogy megfésülöm, majd az apja közli, hogy majd inkább ő, hogy ne ordítson. ugyanez öltözködésnél és még sorolhatnám reggelig, hogy mennyi mindennél ez van..."

De neked ilyenkor azt kéne mondanod, hogy NEM KISLÁNYOM most én szeretnélek öltöztetni, megfésülni stb. stb.

Bár jó tanácsot nem adhatok, de hogy megnyugtasson: nem vagy egyedül. Bár én születése óta egyedül nevelem a 3 éves lányom, de rengeteget segítenek a szüleim - most is együtt nyaralunk épp - és az apaképet az én apámban látja a kicsim. Az apám pedig, mint minden nagypapa, totálisan elkényezteti, aminek az eredménye az, hogy ha ő is jelen van, én hozzá se érhetek szinte a lányomhoz (amúgy a nagyi sem, őt is szabályosan ellöki). A nagypapa vegye ölbe, ő öltöztesse, ő fésülje, csak ő moshatja meg a fogát, és csak vele hajlandó fürdeni. Ha ezek bármelyikét is megkísérlem én, nemes egyszerűséggel ordít az amúgy szelíd természetű lányom. Horror így a közös nyaralás. Jah, rádásul születése óta egy ágyban alszunk a lányommal, de most nem hajlandó addig elaludni, amíg a nagypapa be nem fekszik hozzánk. Ha már a harmadik jégkrémét enné, és nemet mondok, morcosan rám néz, és azt mondja: majd megbeszélem a nagypapával! Baromi idegesítő, hogy szinte megszűnök létezni a nagypapa árnyékában. De nekem mázlim van, mert külön élünk a szüleimtől, és csak heti kétszer, max háromszor látja őket (tudom, ez is sok más családokhoz képest). Ám ha ilyen hangulatban kéne töltenem a mindennapokat, begolyóznék. Így is azt fontolgatom, hogy inkább csak heti egyszer viszem ezentúl hozzájuk a gyermekem. Sajnos így is minden búcsúzkodásnál úgy köszön el a nagypapa tőle: "ugye holnap is jössz? Gyertek már el!" Próbáltam beszélni a nagypapa fejével szépen, próbáltam csúnyán, de lepereg róla. Egyszerűen képtelen másképp viselkedni, ugrik minden kérésre, mindehhez még el is halmozza játékkal és édességgel, aminek én a töredékét sem tudom megadni a lányomnak, mert örülök, ha a számlák rendezve vannak a hónapban... A hab a tortán, hogy az apám és köztem tinédzser korom óta rémes a viszony, rengeteget tudunk veszekedni. Ha a férjem viselkedne így, és nem használna semmilyen beszélgetés, azt hiszem azt tenném, amit most is teszek, ha együtt vagyunk a nagypapával: nem törődöm vele. Egyikükkel sem. Oldja meg a nagypapa a hisztiket, problémákat. Én nem nevelek az ő jelenlétében. Ugyan nem teszek semmi elveimmel ellentétes dolgot, vagyis nem adok neki harmadik jégkrémet, de ha a nagypapa ad, hát nem veszekszem már. Amikor pedig nincs jelen, még a hétköznap délutánokon is igyekszem a lehető legélménydúsabb és élvezetesebb programokat biztosítani, nehogy végképp az legyen, hogy velem semmi extra nem történik, és minden jó forrása a nagypapa.

Amúgy abban is nagyon hasonlít a történetünk, hogy már én is borultam ki annyira a nagypapa-imádaton, hogy elsírtam magam a gyerek előtt, és kérdőre vontam, hogy velem miért nem akar semmit csinálni, nekem ez nagyon fáj...

Szóval a szubjektív tanácsaim: vedd lazábbra a dolgot, ha a férjed kell a lányodnak, hát kapja is meg, reménykedj hogy idővel mérséklődik a helyzet. Ám a férjed távollétében, a lányoddal kettesben töltött időtökben próbálj meg igazán extra és élvezetes szabadidőt biztosítani, menjetek el ketten aquaworldbe, állatkertbe, akárhová, és ha hisztizik az induláskor, hogy apával akar, ne érdekeljen, az élményeknek úgyse tud majd ellenállni, és egy picit az se baj, ha feladsz a nevelési elveidből, mert kölcsönösen rugalmasnak kell lennetek a férjeddel, és ha ő ebben nem teszi meg az első lépést, tedd meg te, és hátha a lazaságod láttán a béke és kölcsönös kompromisszumok felé kanyarodik az utatok. De addigis, a veled való ordibálást mindenképp abba kéne hagynia, de szerintem ha lepereg rólad, és nem veszekszel vissza (bár erről nem írtál semmit), előbb-utóbb talán sikerül érdemben beszélgetnetek is.

Amúgy ha a párod benne lenne, én egy párterápiát is kipróbálnék a helyetekben. Próbáld rábeszélni.

Bocs a hosszú válaszért, jól esett kiírni magamból a mi helyzetünket :)