Szorongo es agyonfelto anyukak, ti ezt hogy oldottatok meg?

Senkire nem kéne zúdítani... szerintem legalábbis.

Pont, hogy azt kéne megtanulnod, kedves kérdező, hogy hogyan tartsd kordában a túláradó érzelmeidet. Az, hogy felismerted, ez nem annyira jó, már szerintem jó kezdet ;)

Megértem, hogy rettentően kötődsz hozzá, de te írod, hogy beláttad, ez már túlzás. Meg kell tanulnod elengedni őt. Mondjuk kezd szépen fokozatosan. Hadd játsszon/tevékenykedjen egyedül, a te kontrollod nélkül (légy kéznél, de ne vele, és foglald le magad közben valamivel. ne csekkold állandóan, pláne ne szólj bele stb. állj háttal és mosogass, tedd a dolgod, vagy olvass stb). Hadd érvényesüljön kisebb társaságban pl család, majd nagyobb közegben, pl játszótér. Bízz meg valakit, hogy néhányszor vigyázzon rá kisebb időközökre, amikor te nem is vagy otthon/velük. Addig menj el ide-oda, intézz el ezt-azt stb. Más mellett miért ne lehetne biztonságban? Válassz valakit, akiben megbízol : nagyszülő, hivatásos pedagógus, gyerekvigyázó stb. Akár gyerekes anyukákkal is összebeszélhetek, hogy mikor kinél tomboldáznak a kölkök hetente egy délután, forgórendszerben, a soros anyu vigyáz rájuk, a többiek meg vagy együtt, vagy külön kicsit kikapcsolódnak.... apropó: szervezz magadnak gyerek nélküli elfoglaltságot, keress hobbit, bármit ,amiben örömet találsz és ami nem köthető a kicsidhez.

Észben kell eldöntened, hogy változtatsz a hozzáállásodon - mégpedig az ő érdekében. Apránként, kis lépésekben.. aztán ha van kire rábízni, akkor merj lépni egy nagyot és nyaraljon egy éjszakát a maminál :) szét fogod izgulni magadat, de ez elsőre mindenkinél így van :) de majd ha hazajön élményekkel gazdagon és totál nyugiban-rendben, akkor rájössz, hogy nélküled is remekül megvan. És ez sokat számít.

Nekem szerencsém van, mert mindkét mamival jó a kapcsolatunk és itt laknak a városban. Most 2 és 3.5 évesek a gyerekeim, havi 1-2x nem alszanak itthon kb kéthetente az egyik hétvégi napot nem töltik itthon a gyerkőcök. És az eszem tudja ,hogy teljesen jó helyen vannak, élvezik, szeretnek ott lenni, nyugodtan rájuk lehet bízni őket. De mégis a szívem mélyén alig várom ,hogy hazaérjenek :) kissé deviáns érzés, mert néha nagyon jó, hogy nincsenek velem, kicsit csönd van, kicsit hátradőlhetek vagy éppen ezerrel nekigyűrkőzhetek aminek kell anélkül, hogy állandóan rajtuk kéne tartanom a szemem, de mégis hiányoznak rettentően és folyton azon kapom magam, hogy rájuk gondolok, hogy mostmár biztos alszanak, remélem vacsiztak rendesen stb...

Én tudatosan próbálom visszafogni magamat, mert tudom ,hogy muszáj valamelyest leválniuk rólam. :S

A nagyobb először bölcsis lett, és majd meghülyültem ,hogy nincs velem ,nem tudom , hogy telik a délelőttje, nem vagyok része a kis életének úgy ,mint eddig. De felé ebből semmit nem engedtem átszivárogni, be is szokott szépen, gyorsan, gond nélkül. Kis könnyebbség volt nekem, hogy a kicsivel még itthon babáztam akkor, és a lányom imádta a közösséget, imádott járni, kellett is neki. Csak nekem hiányzott, hogy nincs velem. Amikor ovis lett, első naptól úgy viselkedett, mintha mindig is oda járt volna - én meg igyekeztem nem szétesni, hogy jajj mi lesz vele, el fog veszni ő, a kis éppenhogy 3 éves a vegyes csoportban ahol összesen 8 lány van a 29-ből és a zöme nagyfiú - hát kb harmadik naptól kezdve már ő dirigálja a fél bandát. Imád járni, aminek nagyon örülük, és annak is, hogy ilyen remekül elvan - és közben meghasad a szívem, hogy alig van velem, egy napból reggel másfél, meg délután-este pár óra ami jut nekem belőle :( Ősztől a kicsim is bölcsis - ebbe végképp belehaltam, hasonló okokból. De muszáj volt visszamennem dolgozni, és nagyon vigyázok, hogy ők az én belső bajvívóimból semmit nem érezhessenek meg, mert azonnal elbizonytalanodnák és kedvetlenednének ők maguk is.

Igyekszem minőségi időt együtt tölteni velük, mást nem nagyon tudok tenni, mert muszáj pénzt keresnem. És valahol ez így is van rendjén, meg kell tanulniuk megállni a helyüket, feltalálni magukat, problémát megoldani, kiállni magukért stb. És anya szoknyája mellett ezt kevéssé lehet. Nekem szerencsém van, nyitott, talpraesett gyerekek mindketten. Ha mimózább lelkűek lennének, vagy kevéssé társasági emberkék, akkor nyilván nehezebben asszimilálódnának az új közegben, az új helyzetben, és én is vacakabbul élném meg ez egész elválás dolgot. De be kell látni, hogy szükségük van arra ,hogy leváljanak anyáról, és ezt a folyamatot Te is elősegítheted, ha magaddal szépen kiegyezel. Határozd el és menni fog, meglátod! Csak fel a fejjel, a gyerekek rugalmasabbak, mint mi, ha te magadon tudsz kicsit változtatni, akkor ő azonnal alkalmazkodni fog. Majd meglátod, próbáld csak ki :)

sok sikert - és bocsi, amiért ilyen hosszú lettem.

Az én fiam 3 éves.Én is nagyon féltem őt bár nem annyira mint te a gyermeked.Tisztába vagyok vele,hogy nehéz..de próbálj meg kicsit a gyerek nélkül lenni.

Nekem 25 hónapos korától bölcsis a fiam és én minden második héten csak reggelente 1 órára látom.Baromi nehéz volt megszokni,de muszály...dolgozni kell.Én pl azt nem tudom egyszerűen megtenni,hogy rábízom a nagyszülőkre,mivel más városba laknak és messze van.Volt már többször a nagyira bízva de itt nálunk.

Majd ha elkezdi az ovit akkor te is fogsz változni.

A bölcsibe eleinte én is agyon aggódtam magam amikor időm volt mindig mentem kérdezősködni,meg leskelődtem meg volt,hogy többször bementem megnézni,hogy van.Egészen addig amíg rám nem szóltak.Azóta nem megyek....

Folyamatosan szoktasd hozzá magad! Hagyd a mamára fél napra, majd egész napra, vagy otthon a férjeddel egész napra, te pedig menj el barátnőzni, csavarogni!

Tudom hogy nehéz, de már nem pici baba, és ha ennyire magadhoz kötöd, neki is nehezebb lesz beszokni az oviba!

Hidd el más is tud rá vigyázni, ellátni, neked kell magad elhatározni, hogy leadod a gyereket 1-1 napra, majd nyáron 1 hétre a mamihoz!

Ha így érzel, akkor nagyon nehezen fog a gyermek beszokni az oviba, mert ő is érzi a szorongásodat. És akkor nagyon rossz lesz mindkettőtöknek, hogy minden reggel üvöltve kell őt ott hagynod.

Tudatosítsd magadban, hogy az oviban jó helye lesz. Vele egykorú gyerekek közt, sok, számára új játékkal, és szakképzett, hozzáértő gyermekfelügyelettel. És legalább te is szusszanhatsz egy kicsit, mert 4 év állandó készenlét, az nagyon fárasztó.

Én alig vártam, hogy oviba adhassam a nagyobbik gyermekemet. 1,5 év van köztük, és nekem már nagyon fárasztó volt itthon a 2 gyerekkel. Tudom, most sokan azt gondolják, hogy rossz anya vagyok, de nagyon örültem az ovikezdésnek. És ezt a gyerek is érzi, mert imád oviba járni. 1. nap ott is tudtam hagyni, délben sem akart hazajönni, és délután 4-kor sem. Az első héten minden nap azért sírt, hogy haza kell jönni. Soha nem keresett, nagyon jól elvan az oviban. Az óvó néniket imádja, mindig mondogatja nekik, hogy szereti őket. De mondta nekem az óvó néni, hogy mindig hozzáteszi, hogy az anyukámat is szeretem ám. Csak hogy tudjam, hogy nem szorultam háttérbe. Nekem így sokkal jobb, a szívem szakad meg, amikor látom, hogy sok gyereket sírva hagynak ott a szülei még 1 év után is. Remélem a 2. gyerekkel is így lesz.

Egyébként a párkapcsolatod rendben van? Ebből a nagy törődésből a férjedre kéne egy kicsit átcsoportosítani, mindenkinek jobb lenne.

Hasonló típus vagyok mint te.Amikor a kisfiamat két éves korában bölcsibe irattam nagyon tartottam tőle,hogy hogyan fogja viselni,megcáfolta a félelmeimet ,hamar beilleszkedett láttszólag minden nehézség nélkül,furcsáltam is ,hogy ennyire könnyen ment ,fel is adtam az aggodalmaskodát.

Egy év múlva óvodába ment ,akkor kezdődtek a problémák,kitűnt nyugtalan-izgága temperamentuma ,emiatt rengeteg kudarc érte,nem volt képes megfelelni az óvodai szabályrendszernek ,nevelési tanácsadóba küldtek vele ahol azt mondták hiperaktív .

Ezek után ismét elöjött az aggodalmam ,nélkülem soha sehová nem megy,már lassan 6 éves lesz,féltem,hogy baleset történik vele ,vagy másnak okoz kellemetlenséget a viselkedésével,így elég gyakran előfordult ,hogy nálunk játszott egész nyáron az utcánkban élő gyerekek mindegyike,míg én a saját gyermekemet sehová nem engedtem el.

Aggodalommal tölt el,ha másokkal játszani megyünk ,szociálisan nem igazán képes megfelelni,nem akar megosztani játékokat,nem képes veszíteni,mindenben első akar lenni,ha olyan kedve van ,akkor másokat fellök.

Már ott tartok,hogy kerülöm a többi gyereket az anyukáikkal,ha sétálni,játszótérre megyünk ,mert előre tudom,hogy probléma lesz és szégyenkezni fogok ,hogy képtelen vagyok a gyerekemet kordában tartani.

Olyan jól estek régebben a többi anyukával a beszélgetések amíg a gyerekeink játszottak ,de kezdek elhatárolódni,mert egyre feltünőbb ahogy egyre nagyobb a gyerekem,hogy "más" és teljesen tehetetlen vagyok emiatt úgy érzem,mert semmi sem segít.

Azt mégsem hagythatom ,hogy a szülei szeme láttára verjen meg más gyerekeket .

Szerintem normális hogy félted. Csak kicsit túlzottan. :) Én is úgy vagyok, hogy csak velem van biztonságban, illetve a szüleimmel. Még a férjem sem figyel néha eléggé, én meg mint a sas. :) Pl ki volt húzva az állólámpa a konnektorból. Nem számítottam rá, mert nem szoktuk kihúzni. Na de amikor megláttam, még jó hogy nem nyúlt bele egyik sem... Nálunk vagy valami be van dugva vagy gyerekdugó van bennük. Ilyenek.

Nálunk is kezdi majd ősszel az ovit a nagy, kicsit félek, hogy mi lesz, de meg kell tanulnia ezeket is. Nem lehetünk ott a nyomukban mindig.

Persze nem görcsösen féltem, de néha frászt kapok. :)