Nem visszatetsző ha egy hiperaktív gyereket szeretettel, türelemmel vesz körül a családja, vajon ha egy kellően szigorú, megfelelő határozottsággal fegyelmezni képes felnőtt kezei közé kerülne a gyerek akkor képes lenne normálisan viselkedni is?

A hiperaktív kamasz a végletek embere. Tudom, hogy minden kamasz az, de ahiper ötvenszeresen.

Az egyik pillanatban hihetetlenül nagy szüksége van rád, az öledbe ül, szeretget, a nyomodban jár, és csak beszél és beszél... A másik percben nem tűri a közelségedet, terhére vagy még azzal is, hogy enni hívod, gonosz megjegyzéseket tesz, mindenért téged okol.

Gyakran kéri a véleményedet, időnként önállótlan, sok mindent el kell intézni helyette. A másik percben mindettől rosszul van.

Haragszik az iskolára, mindig a tanár a hibás, de ha valamelyik pedagógus megérti, kedves vele, azért a tűzbe menne.

Imádja a testvéreit, (nálunk 2 kiskmasz, és egy 2 éves tesó van, és nem sokára születik még egy). Próbálja Őket bevonni az elfoglaltságaiba. De ha megunja, nincs megállásuk előtte.

Kiforrottnak tűnik a jövőképe, aztán lemond mindenről, és kezdi elölről a tervezgetést.

Hát körülbelül ilyen.

Az én személyes tapasztalatom az, hogy a hiper gyereknek testvér/testvérek kellenek. Tőlük tanulja a legtöbbet, Ők lesznek a támaszai a későbbiekben. Talán kitolásnak tűnik a kisebbekkel szemben, de (nálunk legalábbis) nagyon szeretik és mindig kiállnak mellette.

És újra a hiper kamasz anyukája:

Nagyon igaza van a pszichológusnak, amiért nem ajánlja az iskolaváltást. Képzeld magad a gyerek helyébe. Bekerül egy közegbe, barátokat szerez, erre mennie kell. A következő helyen újra ez történik. egy idő után nem mer barátkozni. Mi beleestünk ebbe a hibába. És egyszer csak azt mondta a gyerek, miért barátkozzak, ha úgyis el kell mennem innen?

A szülőkkel nem tudsz mit kezdeni. Lehet, hogy 50-en fognak utálni, lenézni. Legyen elég az, ha két normálisat találsz, és annyi azért mindig akad. Mi nem voltunk hajlandóak elszigetelődni. Társaságba jártunk vele, nyaralni, rendezvényekre. Max. néha érdekesre sikerült a nap. De egy idő után hozzászoktak, hogy mi is ott vagyunk, és egyre kevéssé voltunk feltűnőek.

Barátnő? Ez a kérdés engem is aggasztott egy ideig. Szerencsére ok nélkül. 2 évig járt egy lánnyal, amolyan netes szerelem volt, max. havonta egyszer tudtak találkozni. a lány szakított, mert gondolom nehezebben viselte ezt a távkapcsolatot. Hát azt az időszakot nem kívánom senkinek. Minden kamaszt megvisel, az enyém konkrétan fúriává változott egy időre.

Most 1 éve van egy helybeli leányzó. Jól kezeli a dolgokat, sokat vannak együtt. Az Ő társaságában fel sem tűnik, hogy nem átlagos kamasz. Szerencsére a lánynak értelmes szülei vannak, Ők is elfogadják. Igaz, tesz is érte, még jobban mint itthon. Ennyire illedelmesnek, segítőkésznek még én sem nagyon láttam előtte.

Hadd kérdezzem meg: a gyerekeitek mikortól tudják, hogy ők "mások"? Hogyan lehet ezt elmondani? Nem lesz betegség-tudatuk?

Vagy elég, ha elviszitek pszichológushoz, mondván, hogy "tudjuk, hogy az iskolában nehezen boldogulsz (emlékszel, a múltkor kikaptál ezért, pedig nem akartál rosszat), és ez a néni megpróbál segíteni"?

Honnan tudják, hogy mások? Hiszen mást sem hallanak az oviban, az iskolában, az utcán(!). Az már a szülő feladata, hogy ne betegségként éljék meg ezt a másságot. Ha a szülő nem kezeli "más"-ként a gyerekét, akkor legalább otthon leereszthet egy kicsit, és önmaga lehet.

Én nem nagyon magyaráztam a pszichológust sem. Kicsi volt még, elvittem, összehaverkodtak, szívesen járt hozzá. Ki sem tudta mondani, hogy pszichológus, azt mesélte az oviban, volt a Kálmán bácsinál.