Hogyan oldhatnám 27 hónaposom félénkségét, vagy hogyan fogadjam el?

Ha csak ráköszönnek a társasházban, sírva rohan hozzám, ha együtt kell utaznunk valakivel a liftben, végigordítja, nem teremt kontaktust az emberekkel, ha megkínálják a játszótéren mondjuk keksszel, nem vesz belőle, inkább kéri hogy én vegyem el, és adjam oda neki, idegenek közt bújik a szoknyám alá, legtöbbször követeli, hogy vegyem ölbe, teljesen rámtapad. Ha kérdezik valamiről, sosem válaszol, köszönni sem köszön, a vadidegenek azt hihetik, hogy egy árva mukkot se tud kinyögni és tök kuka, közben meg itthon folyékonyan beszél, énekel, mondókázik, egy csomó mindent tud, ismeri a bolygókat, egy csomó zeneszerzőt, sok betűt is ismer, ügyesen számol, kreatívan játsza a szerepjátékait, szóval teljesen jól fejlett, társaságban mégis megkukul, na nem mintha parádéztatni akarnám, de lehetne kicsit barátságosabb és nyitottabb. Eleinte azt mondogattam magamnak, hogy ez egy ilyen korszak, anyás, majd kinövi. De már másfél éve mondogatom ezt, nem kéne egy kicsit barátkozóbbnak lennie? Főleg az zavar, hogy mindenki olyan lesajnálóan néz, hogy szegény gyerek, mintha az otthoni zord körülmények tennék ilyen zárkózottá, pedig egyáltalán nem. Három hónapos kora óta járunk mindenféle foglalkozásra és közösségbe, baba-mama jóga, ringató, babúszás, totyogótorna, zenebölcsi, koncertek, később bábszínház, ilyesmi, amiket élvez is, de ha hozzászólnak, nem vesz tudomást másokról, és nem indul el a környezete felfedezésére. Két hónapja bölcsibe is jár, ahova nagy meglepetésemre kifejezetten könnyen beszokott, szeret ott lenni, a beszoktatáskor mikor kimentem, hallhattam, hogy valóban felszabadultan csicsereg, nem némán ül a sarokban, de ha velem van társaságban, rögtön megkukul. Egy ideig azzal is nyugtattam magam, hogy neki ilyen a természete és kész, de a bölcsis tapasztalatok óta kezdem rosszul érezni magam, hogy valójában én rontok el valamit, velem van valami gond, és mellettem nem tud felszabadulni mások társaságában. Bár ennek némileg ellentmond, hogy otthon kettesben remekül eljátszunk együtt. De mégis mi lehet a baj? Nem kiabálok, nem ütöm, nem kényszerítem rá az akaratom, nincsenek nagy hisztik, minden olyan idilli lenne. De aztán társaságban látom, ahogy az egyik hasonló korú kislányt megtapsolják, amikor hangosan énekel és táncol, rám meg sajnálkozva néznek, hogy szegény gyerekének mi baja lehet, olyan kis zárkózott. Hogy álljak hozzá ehhez a helyzethez? Próbáljam megváltoztatni? Ha igen akkor hogyan? Vagy próbáljam meg elfogadni? Mi segíthet ebben?