Akik babakorában sosem hagyták sírni a gyermeküket, hogy kezelik később a hisztikorszakot?

Én abszolút nem voltam a sírnihagyás híve. Ha azzal jöttek, hogy elkényeztetem, mindenkinek szépen, finoman elmagyaráztam, hogy ő még csak egy baba, aki szinte teljes mértékben tőlem függ, nem heppből sír, nem hisztizik, hanem a sírás a kommunikációjának egyetlen eszköze. Ráadásul nem tudja még felfogni, hogy nekem épp dolgom van, azért nem veszem ölbe, ahogy azt sem, hogy annak ellenére is szeretem és biztonságban van, hogy egyedül hagyom egy rácsos ágyban. Szóval én minden szavára ugrottam, ráadásul boldogan, aztán a hölgy felcseperedett, elmúlt két éves, és folyékonyan beszél, és nagyon is jól megérti a világot maga körül, szóval egyáltalán nem érvényesek már rá a babakori elveim. Nem panaszkodom, mert nagyon kedves és szófogadó lánykává ért, a "hasravetem magam a földön és úgy üvöltök" hisztit hírből sem ismerjük, de azért van egy-két dolog, amiért sír, és én nem engedhetek a témában. Babakorában ölbe vettem, eltereltem a figyelmét, stb., de hát ez már nem jönne be. Sőt, a hozzáállásom a radikális sírni nem hagyásból teljesen átformálódott: hisztiknél kedvesen elmagyarázom neki a helyzetet egyszer-kétszer (hogy mit miért nem szabad, mik a következmények, hogy én akkoris szeretem őt, ha most rá is szóltam, de a hisztit nem), aztán nem veszek róla tudomást. Vagyis had sírjon. Majd abbahagyja. Egyszerűen nem tudok jobbat. Pedig utálom sírni hagyni. Szerencsére ritkán van erre szükség, tényleg nagyon rendes kiscsaj. De amikor mégis, és én csak állok, és nézem ahogy sír, mindig eszembe jut, hogy egy éve azt hittem még, sosem teszek ilyet.

Aki hasonlóképp vélekedett a babakori sírnihagyásról, hogyan formálódott az évek során a síráshoz való hozzáállása?