Üvöltözés, rántás, markolás, földön húzás. Ki hogy van vele?

Kiabálni én is szoktam, ha elszakad a cérna, volt már, hogy meg is rángattam egy nagyon rossz pillanatban. De nyilvánosan akkor sem tenném.

Ha bevalljuk, ha nem, néha sok anyának lenni. Én bevallom!

Kiabálni igen, kiabáltam már vele amikor nagyon veszélyes helyzetbe hozta magát vagy a testvérét, mert arra felfigyelt és abbahagyta gyorsan szerencsére.

Rángatni, markolni, földön húzni SOHA nem tudnám.

Igen én is vagyok ideges meg türelmetlen mert évek óta egy éjjelt se alszok át, de a kiabáláson kívül másra még nem vetemedtem szerencsére.

Főleg mások előtt pláne nem.

Abszolút rossz irány, ha bármilyen módon megfélemlítjük, bántjuk, agresszíven viselkedünk a gyermekünkkel. Ő ugyanis ezt átveszi tőlünk, vagy ne adj isten, elkezd félni. Félelemre nevelni pedig nagyon rossz módszer. Kap a világtól annyi pofont, annyi stresszt manapság, hogy otthon fontos lenne, ha óvó szeretet fogadná, és csak az.

Anyának lenni, gyakorlatilag egyedül nevelni nagyon nehéz, idegrendszert próbáló feladat. Én is kiabáltam már rá a másfél éves kisfiamra nem egyszer, mert fáradt voltam és türelmetlen. Lelkiismeret-furdalásom is van miatta bőven. Nem tudom én sem, hogyan védhetném ki ezeket a pillanatokat, pedig nagyon csúnya dolognak tartom.

üvölteni nem, emelt hangon rászólni, igen. rázni, markolni, földön húzni....kiráz a hideg, ha ilyet látok, hallok. nekünk nem volt egyszerű az eleje. kezdve hogy aggodalommal indult mert intenzíven volt a babám 10 napig szülés után, majd hasfájós volt, majd kiderült hogy a szülés közben oxigénhiányos lett , hipotóniás, nem fejlődött amozgása, jártunk dévényre, meg korai fejlesztőbe. azon kívül éjjel nem aludt jól, nappal is állandóan igényelte a foglalkozást, a fogak iszonyúan megviselték, a szeparációs szorongás korán kezdődött és sokáig tartott, és erős volt. emellett nagyon akaratos, makacs. nekem meg semmi segítségem. a rokonok 400 km-re, az apja egész nap dolgozik....hát vért izzadtam a fenti paraméterek mellett abban, hogy mostanra (2 éves múlt, bőven dackorszak), szóval mostanra szuper napirend van, ő meg leszámítva egy egy hisztirohamot egy nagyon jól kezelhető kis tündér, aki átalussza az éjszakát, hihetetlenül okos, figyelmes, nem agresszív, mindenre kíváncsi kis csajszi lett. az enegriaszintem a nulla fölött eggyel, a hátam romokban, a szemem karikás. de én azt mondom megérte. és soem üvöltöttem, sose rángattam, sose markoltam...pedig isten a tanúm, hogy iszonyú fárasztó volt ez a 2 év mind szellemileg mind fizikailag, így egyedül. (hozzáteszem, az apja a zéró munkamegosztás híve, tehát az összes házimunka a a kislányom körüli összes teendő az enyém a mai napig, vasalás bevásárlás, főzés takarítás, ő egyedül amit csinál az a fürdetés9.

hát nem tudom, biztos van olyan helyzet, amikor az ember kiakad, és nem tudja magát fékezni, de a rendszeres erőszak számomra nagyon visszataszító....