Mit tegyek? Hagyjam figyelmen kívül a sírását, vagy próbáljam megvigasztalni?

Nézd ez is egy szemlélet, megszülöm, idomítom, aztán ha nem olyan, mint amilyennek akarom, akkor ilyen stílusban bánok vele.

Nézd lehet ez nevelés, lehet, hogy pont ennek köszönhetően 17 évesen elköltözik és saját lábra áll, de azt ne mond, hogy egy ember, aki szeret egy gyereket, így beszél róla. És el nem tudom képzelni, milyen lehet egy anya, aki így beszél a saját gyerekéről. És ott hagyja valakire, akinek ilyen a hozzáállása a gyerekéhez. És az a jó a gyereknek, ha úgy bánnak vele, mint egy rühes kutyával, mert úgy lesz belőle ember, minek szeretni. Hát szerintem pedig pont a feltétel nélküli szeretettől lesz ember.

A kutyámat nem bíznám rád 5 percre sem, nemhogy a gyerekemet, akit imádok.

És egyetlen mondat:

Elérné amit akar, hogy foglalkozzak vele...

Tudod én nem kívánok neked gyereket, mert ilyen rosszat egyetlen ártatlan teremtésnek sem szeretnék kívánni, inkább egy neked fontos személyt, akitől vágysz a tőrődésre és hagyjon magadban hisztizni.

Miért, szerintetek az jobb lett volna, ha a gyereket a sírása ellenére is magával viszi? Mert akkor az anyja akarata teljesült volna a gyereké helyett. Így viszont a gyerek otthon maradhatott, ahogy szerette volna.

Szerintem inkább az az idomítás, ha akarata ellenére magával viszi a gyerekét, mint az, hogy ha figyelmen kívül hagyja a hisztijét/sírását.

A kérdező szerint 2 perc alatt abbahagyta a sírást, és énekelni kezdett. Akkor meg mi a gond?