Mást is irritál gyermeke közelsége, ölelése, bújása?

Én is ilyen vagyok, nem puszilkodós, kisebb korában is néha "sok" volt a non-stop bújás, néha ki kellett szellőztetni kicsit a fejem.

Most meg, hogy nagyobb, már szeleburdi, nehéz, erős... Az ölembe ugrik, belém térdel, fojtón átölel és nyálas puszit nyom rám, brr.

Én igenis szólni szoktam neki, hogy ez a fajta érintés nem esik jól, itt a határ, kicsit hagyjon békén. Ha erősködik, hogy de még egy puszit, akkor elmondom, hogy nem puszilgatunk senkit akarata ellenére, pont. Ha "kihevertem", megölelgetem úgy, hogy mindenkinek jó legyen.

Szerintem azt senki nem kérdőjelezte meg hogy szereted a gyerekeidet. Viszont tudni kell úgy is szeretni, ahogy neki jó.

Az én példám extrém, de hiába tudom hogy apám szeretett (a maga módján, ami azt jelentette hogy megadott minden anyagi támogatást) viszont soha nem töltött velünk minőségi időt, nem játszott, nem ölelt meg, nem mondta hogy szeret vagy hogy büszke ránk. Emiatt nekem rengeteg nehézségem volt az életben.

Természetesen így is szeretem a gyerekeimet.. 🙂

Persze. Én meg a pacalpörköltet, amit úgy mutatok ki hogy kerülöm mindenhol.

Tényleg nem értem miért kell mindenkinek erőltetni ezt a szaporodás dolgot.

Nem tudom majd hogy fogtok érezni, ha ezt látja a gyerek és vén korotokban nemhogy nem ölel, de az ajtót se nyitja rátok?

#34

Engem sem ölelgettek, puszilgattak, se anyukám, se apukám, így utólag látom, hogy nehézségeik vannak az érzelmeik kimutatásában, de mindig, mindig tudtam, hogy szeretnek, soha egy pillanatig nem gondoltam, hogy nem. Foglalkoztak is velem, normálisan. Idősebb koromban mindig odafigyeltek, meghallgattak. Nagyon sokat segítenek most, hogy nekem vannak gyerekeim. És most kezdenek 65 felett mindenféle egészségügyi bajaik lenni, úgyhogy én is segítek nekik, sőt, lehet emiatt maradunk ebben a városban, és nem költözünk el, éppen erről beszéltünk ma férjemmel. Igaz én sem lettem egy nagy ölelgetős, puszilgatós típus, de köszönöm, jól vagyunk.

Miért ez a mérce?!

Szerintem meg az ne szaporodjon, akinek ilyen csőlátása van, mint neked.

#36

Szóval csak majomszeretettel lehet normális egy család, másképp nem lehet szeretni...

Jól van.

Érzem hogy szeretnek. Mindig, mindenben számíthatok rájuk. Kvázi befogadtak családostul, amikor rosszul ment, férjemnek volt egy balesete. Világ életemben egyetlen egy karácsonyt töltöttem nélkülük, amikor covid miatt úgy jött ki a lépés, pedig már 44 éves vagyok. Nagyon jókat beszélgetünk.

Annyira központi szereplők a családban, hogy mind a 4 gyerekük (testvéreim) is mindig hazajárnak, náluk van még mindig a "nagy családi fészek". Az unokáiknál egyébként van némi egyhülés, az én nagy lányomat pl. valamiért különösen szeretik, őt látom hogy van hogy megölelik, főleg mert a lányom egy elég ölelgetős típus (én is megölelem, mielőtt ebbe kötnél bele, és nagyon szívesen teszem). De általánosságban nem kapkodják ki a kezünkből a gyerekeket, ez továbbra is igaz. De egész nyárra játszóházzá változtatják nekik a házat, szinte szó szerint. Nyaralni ősszel szoktak menni 1-2 hétre, hogy nehogy ne legyenek itt nekünk a nyári szünetben.

De tény, hogy nem vagyunk egy egymást nyalós-falós család, ami miatt sógorok, sógornők furcsán is néztek ránk eleinte, de aztán mégis itt dekkolunk egész nyáron, mert itt a legjobb, mert látjuk, hogy szívesen látnak ennyi embert, nagyon kötetlenül tudunk lenni, sokat nevetünk.