Mást is irritál gyermeke közelsége, ölelése, bújása?

Azért rohadt jó, hogy jön az ítélkezés, a köpködés, ha valaki legalább egy rohadt anonim oldlaon ki meri írni, és látjuk, hogy nem vagyunk egyedül a problémával, mert elhiheti az összes szuperszociális mintaanyu, hogy igenis problémaként éljük meg.

"Nagyon szomorú vagyok emiatt, nem tudom mit tudok kezdeni a helyzettel. "

Tehát valószínűleg szereti a gyerekét, különben nem zavarná, nem bántaná a dolog.

Én is szeretem az enyéimet.

És engem is zavar a helyzet, hogy nem tudom, mit tehetnék, hogy ne blokkoljak le ezeknél az alkalmaknál, legalább a gyerekeimnél.

(A többi ember, rokonok stb már nem érdekel, barátaim nincsenek, akikkel zavarjon, hogy hozzám érnek.)

Van az a pont, amikor már sok. Az egyik gyerekemnek olyan szinten kell a testkontaktus, ami egyrészt szerintem már túlzás, másrészt nekem már sok. Tényleg, 5 perc nem telik el úgy, hogy ne érjen hozzám. Pedig már 6 éves. Nos igen, gyakran idegesít már ez a szint. Ilyenkor 2 dolgot szoktam felváltva: erőt veszek magamon, vagy mondom neki, hogy most sok ez nekem, hagyjon egy kis időt. Már szerencsére érti, hogy nálam ez van, és nem veszi zokon. Tudja, hogy szeretem, és tudja, hogy később akár magamtól is megyek, és megölelem.

Viszont nálam ez mindenkinél egységes. Férjemmel is, és a kisebbel is. (Csak ők nem olyanok, mint a nagyobb.)

5 szeretetnyelv egyike az ölelés. Akkor szeretsz jól, ha a másiknak a saját szeretetnyelvén tudod kifejezni a szeretetedet és nem a sajátodat erőlteted rá. Tehát egy ember - jelen esetben a gyereked - akinek az fő szeretetnyelve az ölelés, akkor érzi leginkább hogy szeretve van, ha ezt megkapja. A megfelelően magas érzelmi intelligenciával rendelkező emberek erre tudatosan figyelnek. Add meg a gyerekednek azt, amire vágyik, hogy érezze, valóban szereted.

Plusz érdemes ezt is elolvasni:

[link]

“ És engem is zavar a helyzet, hogy nem tudom, mit tehetnék, hogy ne blokkoljak le ezeknél az alkalmaknál, legalább a gyerekeimnél.”

21: mit tehetnél? Ez egyértelműen olyan helyzet, amiben terapeuta segítségét kérném. Legalább azért hogy a gyerekemnek meg tudjam adni, ami a szükséglete, anélkül hogy rosszul érezzem magam közben. Ugyanis szerintem nem az a megoldás, hogy kijelentem, hogy én ilyen vagyok (ez a legkönnyebb) és akkor nem ölelem meg az ölelésre vágyó gyerekemet.

#28

22 éve járok pszichiáterhez különféle mentális problémák miatt...

Nem olvastam a válaszokat, de átérzem valahol. Mondjuk mi a férjemmel sem voltunk ilyen állandóan egymásba cuppanós páros, szóval sok tudott lenni az ő szeretete is olykor. Volt is belőle vitánk, mert ő meg az állandóan tapogatós típus és mindig azt gondolta azért "utasítom el" egy idő után, mert nem szeretem. Sosem hitte el, hogy egyszerűen csak egy idő után "túl sok". Aztán megszületett a lányunk, aki már pici korától olyan, mint én. Szeret bújni, puszit adni, stb., de mértékkel és zömében amikor neki esik jól. :D A kisebb lányunk meg totál a férjem. Állandóan matat, tapogat, bújik, csavargatja a hajam, szuszog a fülembe.

Én nagyon szeretem a bújásukat, ölelésüket, de azt én sem viseltem soha jól, ha büfis szájjal, taknyos orral dörgölőznek hozzám, ahogy a kisebb szeretetéhségét is nehezen viselem, olykor soknak érzem. Ilyenkor átadom a férjemnek, ő nem tud betelni vele. :D