Önállo játék hisztizve? Hallgatni is kegyetlen.

Van amikor nekikezd legózni. (8-9 éves)

Vagy repülőt hajtogatni.

Vagy összeállítani egy kirakható motort a müanyag darabokból.

És azt hallgatom hogy vesződik vele, izzad, nyűglődik, ez nem megy az nem sikerül, na végre rajta a kerék, 5 perc csend, azt 5 perc múlva megint kínlódik hisztizik.

Maga a játék neki egy folyamatos idegfeszült állapot de teljesen rámragad érzem ugyanazt, egyben van a gyomrom is tőle, néha komolyan letiltom hogy nem játszhat vele tessék elpakolni, az soha nem játék ami sírásba bánatba szenvedésbe viszi!

(Most ne keverjük ide az együttjátszásokat, az harmonia meg sikerül is, élmény is, csak az önálló játékról, amikor saját magátol teljesen zavartalanul bontakozik ki egy gyermek, csak az érdekelne. Nálunk ez a kibontakozás, az kb vmi "haláltábor" vagy túlélőtábor, de nem is mindig happy end-del a végén, hanem kudarccal dühvel.)

Tehát nem úgy játszik épít szerel homokvárazik vagy bàrmi ahogy normális lenne hogy na ha ide csinálok egy lyukat akkor vajon mi lesz, egyfajta kíváncsisággal nyitottsággal, hanem úgy, hogy ez nem igaz hogy nem megy rá, hol van a tengelye nincs meg, miért nem jó ez rá, jaj miért dőlt össze, és az egész alaphangulata kín gyötrelem ideg, és folyamatosan. Nem egyszer felcsattan és tulvan megoldja, hanem az egész játék az elejétől a végéig ez!

Én életemben nem játszottam igy soha ha Barbiztam ha biciklizni tanultam ha homokvárat építettem ha könyvekből utcákat házakat, ha a szőnyegen sakkoztam a kockákon, ha tükörrel néztem a plafont és mászkáltam a szobában, mintha a plafonon mennék, mindig jó hangulatom volt, tehát egyedül szülői vagy társas érintkezések nélkül is önállóan a játék valoban játék volt.

Gyerekmnél mi lehet ez, hogy önkínzótábort csinál belőle? A játékból!