Rákiabáltam a kisgyermekemre, nagyon sajnálom, sosem fordult még elő ilyen. Nem lesz emiatt semmi baja, igaz?

Szerintem sem kell ebből lelkiismereti kérdést csinálni. Emberből vagyunk, nem kell attól védeni a gyereket, hogy lássa, ha nálad is valami gáz van. Én amúgy bocsánatot szoktam kérni a kiabálásért, mert a nagylányom (4 éves) ilyenkor egyből sírva fakad és mondja, hogy "de kiabálni nem szabad", mert ugye, én őt erre próbálnám nevelni, szóval ilyenkor mondom neki, hogy igen, igaza van, ne haragudjon, hogy rákiabáltam, egy kicsit elvesztettem a türelmem, mert ez és ez, és onnantól már nyugodtabban és kedvesen tudunk vele együttműködni. Szerintem ebből is tanulnak, egyrészt bocsánatot kérni is, másrészt az érzelmekről is, mikor mi hogy néz ki, saját magában is fel tudja ismerni, ami neki is könnyebb lesz hosszú távon, na meg nyilván a határokat is megismeri, amit éppen akkor átlépett. Az alvással amúgy nekünk is sokszor meggyűlik a bajunk, két gyerek van, akkor van (lenne) egyedül énidőm, kettesben időnk a férjemmel, élvezni a csendet, a nyugalmat, kicsit szusszanni egyet, amikor este mindketten elalszanak, és amikor a kicsi már alszik egy jó órája (szóval ő kb fél órán belül felébred várhatóan, és akkor már le se lehet tenni, csak magam mellé az ágyba, ahonnan aztán már nem mehetek el reggelig kb), és a nagy még mindig csak az időt húzza, hát őszintén nem tudok én sem totál nyugis maradni. Tudom, hogy nem tehet róla, de én sem tehetek róla, hogy bosszant, ha a nap EGYETLEN olyan időszakát veszi el tőlem, amikor kicsit egyedül lehetek és talán rendezhetném a mentális állapotom. Nem az ő felelőssége ezt biztosítani, tudom, de hát emberből vagyunk mindannyian.

Szerintem ott van a gond, amikor a fő nevelési eszköz a kiabálás. Van különbség aközött, hogy néha elszakad a cérna és elveszted a türelmed, meg aközött, hogy csak ordítva tudsz szót érteni a gyerekekkel.

Mégis mi baja, lenne?

Az enyémek teljesen immunisak lettek rá 😒